PÁLFALVI NÁNDOR ÍRÓI VILÁGA

Ez a honlap azért készült, hogy még több ismeretet nyújtsak magamról, az írói munkámról, világnézetemről, és hazámhoz, honfitársaimhoz való ragaszkodásomról.

     PÁLFALVI NÁNDOR                                            

Dr.N. (A BESÚGÓ)

  10-14. FEJEZET

                                                    10.

A szenzációt itt nem Henrik megérkezése jelentette, hanem a Magdié, ahogy az étkezőben megjelent az új doki oldalán, és mindenkivel azonnal csevegett, a nővérekkel letegeződött, Verának meg puszit is adott, amikor az bizalmasan az arcához hajolt. Remek volt a fogadtatás. Ez a bevonulás. Ahogy megjelent az étkezőben egy hosszúcombú szőke. A férfiak elaléltak. A két alorvos éppen a kakaóját szürcsölte, és a döbbenettől a szájuk is tátva maradt. Magdinak nem kellett gondoskodni arról, hogy ekkora legyen a hatás. Pompásan nézett ki. Mindenhol éppen annyi volt rajta, amennyi kellett. Vékony derék és épp a kívánt mértékben szélesedő csípő. A lábai pedig egyszerűen szenzációsak voltak. Szerencsés volt itt a bemutatkozás, a könnyed kis szerelésben. De főleg a miniszoknyában. Amit itt is viseltek a nővérek a szabadnapjukon, de a szanatórium területén  legfeljebb a nővérszállás folyosóján flangáltak benne.

Henrik, mint egy dölyfös hím feszített a nője mellett. Persze az volt az önelégült tekintetében, hogy ide nézzetek inci-finci csajok, micsoda nőtől kaparinthattok meg engem, egy-egy félórára. Vera egy frivol kacsintással nyugtázta ezt a pöffeszkedést.

Percekig tartott a bemutatkozás. Ez alatt megfordult az étkezőben a személyzet minden tagja, nővérek, szakácsnők, takarítónők Még Gémesi Ottó is, a főkönyvelő, pedig ők nem itt reggeliztek a feleségével, hanem a tejet hordták a konyháról.  - Végtelenül örülök, adjunktus úr  - mondta, Magdinak meg szertartásosan kezet csókolt. Henrik azt szűrte le, hogy Kálmán már bejelentette az ő előléptetését. Úgyhogy amikor a főkönyvelő kérte, hogy látogassa meg délelőtt folyamán az irodájában, egyeztetni a személyi adatait, magabiztosan mondta, hogy természetesen. Aranka is megérkezett közben, és mindjárt nagy csevegésbe kezdett Magdival. Azt mondta, gyere szívem, most elrendezzük még napi jeggyel az étkezésedet, amíg az igazgató úr nem intézkedik.  Bokor, a gazdasági vezető sem hagyhatott ki ilyen szituációt, jött is, és nagyhangon harsogta, láttam, már berendezkedtek. Ha szólnak, én is tudtam volna adni  egy-két fekvőhelyet. Jól van seggfejkém, vigyorgott rá Henrik, kínálgasd magadnak a kórházi ágyadat.

Volt itt fordulat. Mint egy szökőár zúdult a szanatórium életére a változások áradata. Kezdődött egy éve, Birkás igazgató úr halálával, majd folytatódott Károlyi igazgató úr ideiglenesnek tűnő hatalomátvételével. Ami mostanra nagyon is állandósultnak tűnt. Már csak az, hogy egyetlen emeletre száműzte a két betegosztályt. Érdekes módon nem a nők, hanem a férfiak ágáltak a közös folyosó ellen, szemérmességből. Aztán az a felröppenő hír, hogy Kohán főorvos urat kirúgta az új igazgató, meg is riasztott sokakat. Nyíltan vagy suttogva, csak ez volt a téma. Mindaddig, amíg meg nem érkezett az új orvos felesége. Két órán belül mindenki tudta, hogy ez a bizarr szépségű nő, tulajdonképpen nem is a felesége Botár adjunktus úrnak. A férfiak titkos ábrándja jutott ezzel közelebb az elérhető valósághoz. Ugyanígy az összes ápolónő, és elhanyagolt orvosfeleség képzelhetett esélyt, Henrik elhódítására. Zavaros érzések áramoltak a szívekben, és az események alakulása egyre több adalékkal szolgált kinek-kinek a következő lépéséhez. Henriket és Magdit egyetlen óra alatt négyen hívták látogatóba: a  Gémesi házaspár, Vajda főorvos úr és a felesége, doktor Szilator Gábor, az egyik alorvos, és Grófné Vas Ida, a konyhafőnöknő. Ők maguk egyelőre senkit nem hívtak. Illetve Magdi mindenkinek azt mondta:  - Jaj, mi még sehol sem vagyunk.  - De azért ebben is benne volt az ígéret.  Úgy tűnt, hogy ez egy meghitt társaság, családias a légkör. Magdinak tetszett, és meg lehetett győződve, hogy százszor kedvesebben fogadta itt mindenki, mint Henriket. Persze, mert a nők is ezt mutatták, s neki egyelőre fel sem tűnt, hogy ezek mind riválisok. Olyan volt ez itt, mint egy utazás, valami egzotikus tájra, ahol az embert percenként újabb és újabb hatások érik. Mikor visszamentek a lakásukba, Viktor már az utolsó simításokat végezte a konyha berendezésén. Még az este elkészített a fia asztalos műhelyében egy lehajtható kis asztalt, ahogy Magdi szerette volna.  Tündéri ember ez a Viktor, állapította meg, és csak erősödött az a kellemes érzése, amit az itteniekkel való megismerkedés ébresztett benne. Tegnap a szobák berendezése után, úgy öt óra körül említette meg Viktornak, hogy jó lenne ide egy lehajtható asztalka, és már itt van. Sőt fel is szerelte amíg ők reggeliztek.  - Mivel tartozom?  - kérdezte, de Viktor vigyorra húzta az arcát és azt mondta:  - Használja doktorné egészséggel.  - Magdi elpirult és mindenáron szeretett volna a munkájáért fizetni, de nem engedte.  - Nem, nem adjunktusné asszony, isten ments!  - tiltakozott. Magdi már első látásra a szívébe zárta és örült, hogy nem csalódott. Látta, hogy Henrik is kedveli, hosszan beszélgetett vele. Lényegében faggatta, hogy mi, és hogy, mi végre, szóval szeretett volna többet megtudni a helyi viszonyokról, az itteni figurákról. Viktor aztán mondott is ezt, azt, de óvatosan és senkit se bántva, Henrik mégis kihámozta belőle, hogy kitől mire számíthat. Úgyhogy amikor Viktor elment, azt mondta Magdinak:  - A könyvelőéket látogatjuk meg először.  - Henriknek igen jó érzéke volt felismerni az óvatos szavak igazi értelmét, és azt azonnal kiderítette, hogy a Gémesi házaspár a túlélők kasztjába tartozik. Mindig az erősek mellé csapódnak. Neki tehát igen erősnek kell mutatkoznia, ha támogatókat akar. Megbízhatónak és szimpatikusnak látszani, hogy mások is úgy érezzék, őrá lehet támaszkodni. Aki felé így mutatkozott volna ez idő szerint, az igazgató volt.  Ezt szolgálta az esti program, amiért már igen vehemensen és intim módon mondott köszönetet Magdinak, aki Kálmánt az első találkozásuk alkalmával vendégül hívta.  Az esti programig volt még idő. És kellett is, mert a mai napon költöztek át a megyei kórházból a tbc-s urológiára a betegek. Nagy részük a déli személyvonattal érkezett. Viktor fogata szállította be a holmijaikat, meg egy-két gyengébb állapotú pácienst. Mentőkocsival összesen tizenegyen jöttek. Mennyi riadtság, és mégis valami bizalom volt a betegek tekintetében. Az első viziten  sorba bemutatkozott mindenkinek. Károlyi főorvos urat már ismerték a betegek. Valószínűleg ő ígérte nekik ezt a kényelmesebb elhelyezést, és a jobb ellátást. Egy öregasszony, a hármas szobában, elkapta Henrik kezét és meg akarta csókolni.  - Az Isten áldja meg magukat főorvos úr  - hálálkodott  könnyezve. Henriknek egész estig ott csengett a fülében ez a megszólítás: Főorvos úr! Két hete még annak a hihetetlen  szerencsének is örült, hogy adjunktus lehet.  De most ez a cím a füléből az agyába fészkelte magát, majd beburkolózott valamelyik titkos agysejtjébe ugrásra készen és várakozón.

 

                                  

 

 

                                                     11.

 

Az igazgatói iroda elég tágas volt ahhoz, hogy öten kényelmesen helyet foglaljanak benne. Talán a gróf idejében is irodaként használták, és a tiszttartó, vagy az intéző tartotta itt az eligazításait. Ez a mai összejövetel hivatalosan igazgatói értekezlet volt. Közvetlenül a délutáni nagyvizit után. Kohán doktor kivételével, jelen volt valamennyi orvos. És persze itt volt Magdi, az alig egy hete debütált titkárnő. Máris otthonosan mozgott a tágas szobában, amely egy pihenésre csábító társalgó és egy patika egyvelege volt. A három doktor, aki a pamlagon ült, kiláthatott az apácarácsos ablakon a parkra, ahol a nyugati fényben ragyogva pompáztak a rózsák és dáliák.   Ez Viktor műve volt, aki évekkel ezelőtt, hatalmas gruppot  készített a földszinti irodák ablaka  elé. Az első és második emeleti ablakokból ugyan nem érvényesült, de nem is az volt a cél. Ez a kirakat volt, az ide látogatók szédítése. Persze a sétájukat végző betegek  felvidítását is szolgálta napi egykét órában, de a lényeg mégis csak az volt, hogy Birkás igazgató úr jól érezze magát, és a látogatóba érkező fejesek nem különben. Így aztán Viktor is megtalálta a számítását, a kevésbé illatos sertésgondozás mellett. Ez a virágos kert fogadta éveken át minden reggel és innen köszönt el késő délután, kezében locsolókannával. Szívét átmelegítette a munkája nyomán viruló sok virág látványa. De valami hasonlót érzett Magdi is, amikor csak kipillantott az ablak elé, és ha nem pillantott ki, akkor is, mert a gyógyszeres szekrény tetején virult  egy hatalmas csokor. Így volt ez egy hét óta, hogy Károlyi igazgató úr hivatalosan is alkalmazta, mint titkárnőt. Viktor már várta reggelente a grupp mellett, és ahogy ő rámutatott egy-egy virágra, levágta a metszőollójával. Károlyi igazgató urat elbűvölte ennyi báj és nőiesség, amivel Magdi oly meghitté varázsolta az irodát. Már az első összejövetelük óta Kálmánnak szólítja maguk között Magdi is. Az a látogatás döntötte el kapcsolatuk minőségét. A lakásszentelő apropója kellett a baráti, összejövetelhez, amely aztán a maguk számára is, de a szanatóriumi hírharangoknak is világossá tette, hogy itt egy erős érdekszövetség van kialakulóban. Vagy még több is, gondolták egyesek, ahogy a pletyka mind több részlettel szolgált. A főkönyvelő házaspár mindenesetre szívből gratulált, aztán jöttek a többiek is. Bokor, a gazdasági vezető, nagy  sebbel-lobbal rontott be az irodába már az első napon, és a tőle megszokott handabandával jelentette be, hogy Magdikára időnként ő is igényt tart. Senkinek nincs itt annyi gépelni valója, mint a gazdasági hivatalnak, harsogta Bokor.  Aranka ugyan segít néha, de az szegényke csak úgy gépel, ahogy az álmos kutya vakkant.

Magdi most feketekávét szolgált föl az értekezlet résztvevőinek. Maga hozott egy hatszemélyes eszpresszógépet, és mindenki el volt ragadtatva a minőségtől, de főként attól a figyelmességtől, hogy külön kis kancsóban tejet is kínált. Hallatlan esemény volt ez itt, mert Birkás doktor, az előző igazgató, még egy pohár szódavizet sem adott nekik.

Felszabadultan beszélgettek az orvosok, Magdi kicsit félrehúzódva, a jegyzőkönyvet vezette, vagyis összegezést készített minden fontosabb megállapodásról. Mert most dőlt el, kinek, mi lesz a dolga az átszervezett osztályokon. Vajda  doktor, mint osztályvezető főorvos veszi át az egyesített férfi és női részleget. Szilator doktor úr adjunktussá lépett elő. Fülöp alorvos úr pedig, mint osztályos orvos végzi tovább a munkáját. És ezután került szóba az első emeleti új osztály, amely extrapulmonális betegeket is fogad, de specialiter  tbc-s urológia.  Károlyi igazgató úr kifejezésre juttatta örömét, hogy újabb remek szakemberrel  bővült az orvosi gárda, és szerencsére, ez a szegény kis elárvult iroda is éltető napfényhez jutott,  - fejezte ki magát kissé bombasztikusan Károlyi doktor, és a fejét is meghajtotta a elpiruló Magdi felé. A jelenlévők udvariasan tapsoltak.  - Botár adjunktus úr mint tüdőgyógyász és urológus szakorvos, teljes megbízással irányítja az osztályt,  - folytatta  - de az osztályvezetői jogkört, mint igazgató, a magam számára  tartom fenn.  - Ebből a többiek csak azt szűrhették le, hogy mégsem olyan nagy itt a bizalom, az új kollega iránt. Vajda doktor mindenképpen  elégedett lehetett, hiszen megszabadult egy  elismerten erősebb riválistól. És még az is hízelgett neki, hogy Szilator Gabi az ő adjunktusa lett, holott arra számított, hogy vele tölti be Károlyi igazgató úr Kohán Szilveszter helyét. Henrik semmilyen meglepetést nem mutatott, neki ez így megfelelt. Két fizetési osztállyal lépett előbbre, és Magdi  munkabére is túlhaladta az otthoni keresetét.  Neki a legfontosabb az volt, hogy baráti viszonyba kerülhessen a főnökével. Ez megtörtént. A többit pedig úgyis eldönti a jövő. Nagyon remélte, hogy az osztályán csak a nagyvizitek alkalmával látja Kálmánt, aki azt is megígérte, hogy megpróbál keríteni valahonnan egy használható segédorvost. Henriket ez egyelőre nem érdekelte, ő nem a munkától félt, hanem attól a mindig tapasztalt  nyomástól, amit a kiszolgáltatottság jelent.  Felfoghatta volna önzésnek is, hogy Kálmán ennyire ragaszkodik az osztályvezetői ranghoz.  De az is lehet, hogy éppen az ő érdekében teszi. Nem felejtette el Almási professzor szavait, hogy piszkos kis csirkefogónak nevezte, aki meggyalázta a hippokratészi esküt. Ahhoz képest, egy vadonatúj betegosztálya van, ahol véleménye szerint,  ő a teljhatalmú úr. Az osztályos nővérek személyét illetően ugyan nem sok beleszólása volt. Kálmán egyszerűen áthelyezte Verát, akit ő semmiképpen nem választott volna, a várható bonyodalmak miatt. Na mindegy, kilábolt ő már kínosabb helyzetből is.  A másik nővér viszont minden elképzelésén túltett. Az a bizonyos köpenyes nővérke volt ez. Most már tudja a nevét, a Pacsi Ilonka. Ha akkor izgalmasnak tartotta, most még inkább izgalomba hozta. Megbizsergette, és látta, hogy a lány is keresi a kedvét, sürög-forog, kacéran illeg-billeg, Vera meg vigyorog. Ha nem vigyáz, ezek ketten még sínbe fogják egyszer, és a szusszal együtt, kiszorítják belőle a még meglévő kevéske becsületét. De különben is valami teljesen új érzést fedezett fel magában. A féltékenységet. Az első hetykeség, és a birtokló elbizakodottsága kezdett foszladozni, amikor az az éhes férfifalka kiguvadt szemekkel bámulta Magdit, aki ott állt mellette  sugárzón, mindenkire mosolyogva.  Akkor hirtelen megérezte a veszélyt. Azt hogy el is veszítheti.

Az mindenképpen látszott, hogy Magdika jól érzi itt magát. Mostanában becézve szólította, otthon is, és olyankor, ha beugrott hozzá az irodába. Legtöbbször a lelkiismeret-furdalás  kergette oda, amikor kicsit megszorongatta Pacsi Ilonkát az orvosiban, és még Vera törleszkedését  sem hárította el. Olykor azt tapasztalta, hogy amint belép az irodába, Magdi és Kálmán elhallgatnak, és valami aktuális témáról kezd csevegni az igazgató. Legutóbb Magdi azt mondta, kicsit később ér haza, mert Kálmán diktálni akar.  Ilyen van, Henrik nem is következtetett ebből semmi rosszra. Csak ahogy otthon téblábolt, látta az ablakon át, hogy a lányok most jönnek haza a nővérszállásra. Kedve lett volna követni őket. De nem indult el, és ez olyan furcsa volt. Feltette a lemezjátszóra Vivaldi négy évszakját. Hosszú idő óta, e zene által érzett most valamiféle megnyugvást, komolyságot, és függetlenséget mindentől és mindenkitől.

 

                                                  12.

 

Kálmán a zöld Skodáján körülkerülhette volna már a Földet, amennyit futott vele a megye útjain. Ez a távolság azonban Dobrokról-Pusztamarsra, még a leglassúbb menetben is, legfeljebb félóra volt. A kezdeti izgalom, hogy mire jut ezzel a szerencsétlen szanatóriummal, most hogy csaknem sikerült elrendeznie ott a dolgokat, újabb várakozással társult. Nem tudta titkolni maga előtt, hogy ennek a várakozásnak a tárgya Magdi. Ó nem, nem akart ő semmit tőle, csak jó volt tudni, érezni, hogy ott van. Vajon így érzett volna akkor is, ha Elli várja? Soha sem hasonlított senkit Ellihez, és nem tudta, de nem is akarta megmagyarázni magának, hogyan töltheti be a szívét egy időben Elli és egy másik nő varázsa. Máskor is el kellett már ezen gondolkoznia. És mindig kereste a kiutat, a mentséget, és a felelősséget mindegyre Ellire hárította a makacssága miatt,  az értelmetlen ellenállásáért, hogy ide költözzön, ahol élete értelme, a munkája van.

Múlt szombaton hogy haza utazott, és otthon, a családi fészekben ünnepelték meg Norbika névnapját, olyan meghitt volt a hangulat, hogy amikor kettesben maradtak, újra előhozakodott a nagy álommal, hogy jöjjön ide Nelli, most mindjárt utazzon vele. A megszokottnál is nagyobb szenvedéllyel vetítette eléje azt a rendkívül vonzó képet, amivel Pusztamars várja. Minden úgy lesz ahogy megálmodta, befejezi a kísérleteit, csak a munkájának és Ellinek él.  De bármennyire is felmagasztosult ez a hely és rózsás fellegben úszott az ő jövendő boldogságuk, Elli nemet mondott.

Először hallgatta, hallgatta aztán kifakadt:  - És én? Én mit csinálok addig? Tyúkokat nevelek, vagy kapálgatom a babot, és pletykálok az unatkozó doktornékkal? - Kálmán megdöbbent ekkora kitöréstől, ahogy Elli felzokogva kiabálta: "Nem, nem, nem!" Próbálta csendesíteni, főleg amiatt, hogy a vidékről felutazott Évi, aki a férjével a szomszéd szobában aludt, fel ne riadjon, hogy meg ne hallja, rá ne jöjjön, hogyan is vannak ők anyuval ketten. Mintha már úgyis nem tudta volna. De Kálmán irtózott minden inkommoditástól, ezért halkan csitította Nellit, aki nagy sokára le is higgadt és még szipogva, nazális suttogással folytatta:  - Megértem amit akarsz, de eddig nem sikerült, hát azt gondolod hogy öregségemre bújok el a világvégén. Nekem itt rendes otthonom van, mert te csak annyit laktál itt, mint más ember egy szállodában. Jól van, te ott jól keresel,  haza is adtad minden filléredet, de kellett is a gyerekekre. Nem mondom, hogy ne légy büszke, hiszen egyetemet végzett mindegyikük. De mit gondolsz, miért nem lett orvos egyikből sem? Mert azt hitték, hogy az orvos olyan életet él, mint te, és az orvos feleségek olyat, mint én. Nekik a tanári pálya kedvesebb volt, Norbi meg zseniális matematikus. De te mennyit tudsz erről, mennyit érzel át, mint apa? Tudom, ez a hétvégi néhány óra arra is kevés volt, hogy jó apának, vagy jó férjnek érezhesd magad. Nem tudom, én milyen feleség voltam, de hogy jó anya, az biztos. És az is biztos, hogy jó feleség akartam lenni, jó szerető. Te tudod, az voltam-e.

Mindig imádtalak  - gondolta Kálmán  - mindig az első perctől, hogy megismertelek.

Ez így is volt. Talán még most is így van. De akkor, hogy bír ki ennyi távollétet. Miért nem rúgott fel mindent, és rohant haza Elli karjaiba, az ölelésébe. Vágyott a szerelemre. Vagy csak arra, amit szerelemnek gondolt. Arról volt híres, hogy mindig fiatal nők koszorújában lehetett látni. Körülvették a nővérek, doktornők, még az ismerősök feleségei  is. "Így főigazgató úr, úgy főigazgató úr..."  Kedveskedtek, csacsogtak, hízelegtek. De leginkább őt hallgatták, arcukon az érzelmek és az elragadtatás mosolyával. Ő pedig ezt szerette, ettől táltosodott meg, a hangja ellágyult és a ráirányuló figyelem bűvöletében érzelmeket gyújtva hullámzott, ahogy mesebeli világot idézett a közönsége elé. Mert azokon a délutánokon, estéken, amikor a Gondozóintézet igazgatói irodájában összegyűltek egy kis beszélgetésre, hogy a napi feszültséget levezessék egy csésze kávé vagy tea mellett, civilekké váltak, társasági lények klubjává, ahol a központi figura mindig ő volt. Soha nem ismerte volna el, mennyire hízeleg ez az önérzetének, hogy ő a világ leghiúbb embere, ahogy Nelli nem egyszer a szemére vetette. De ő ezt nem vallhatta be, mert szüksége volt a hozsannázásra, erre a kiemelkedésre a napi karrierharc kudarcaiból. Ezt el kellett felejtenie, hogy ne azt higgye el, amit magányos óráiban, az álmatlan éjszakákon elismert, hogy Ellinek van igaza: értelmetlen amit tesz, feláldozza az életét, a családját, a szerelmét, semmiért.  Most már beismerte ezt. Ezért is harcolt egy huszadrangú szanatóriumért, ami után senki nem kapkodott a megyében. De most is, mint mindig, furcsa szemellenzővel nézte a tényeket, csak azt látta, ami kedvére volt; elképzelte, hogy itt végre letelepszenek Ellivel, ide hozza őt, éjjel-nappal együtt lesznek, boldogok lehetnek, hiszen szeretik egymást. Erre vágytak mindig. Milyen szép lesz. Jönnek a gyerekek látogatóba hétvégeken, ahogy ő ment hozzájuk haza eddig. Aztán az unokák... Elérzékenyült ahogy nagypapának képzelte magát. Érezte kezében a drága kis testet. Ez is olyan emlék volt,  amit alig-alig tudott felidézni. A saját gyermekeit is olyan ritkán tartotta a kezében, amikor  csecsemők voltak. Abban az időben zajlott itt a legnagyobb küzdelem a tbc ellen, és volt idő, amikor heteken át haza se ment. Azt mondta, nem akarja a gyerekeit megfertőzni. Elli is egyetértett vele, de csak ő tudta, hogy az ilyen fertőzésnek úgyszólván nincs esélye. De megszokta abban a időben, hogy kedve szerint utazik haza. Gyakran telefonált, a gyerekek sorban beleszóltak a kagylóba: "csókollak papa, vigyázz magadra, gyere haza" ilyesmit. A négyéves Norbert mindig azt kiabálta: "Hogy ityeg a fityeg, apafej?"  Az óvodában tanulta. Ő pedig mindenkinek elmondta, és a megyei főorvos is ezzel fogadta már. Szállóigévé lett itt a  "hogy ityeg a fityeg, apafej?"

A Gondozóban már jó ideje megszűntek az esti összejövetelek. Az asszisztensnők igyekeztek haza. Aztán sorra férjhez mentek és a négy-öt fős társaság létszáma lecsökkent háromra, kettőre, majd egyre. Lizára, a válni készülő labor-vezetőnőre. Csak az ő gyávasága miatt nem maradt ott éjszakára. De mindenki úgy tudta, hogy ott maradt, és attól fogva ő is besorolt a csélcsap férfiak közé, akik jó fejek és megkaparinthatók. Kétértelmű célzások és vigyorok kísérték a kollegák között, de egy időre a légkör is barátságosabb lett körülötte. Kedvesebbé vált a többiek szemében, hogy ő is esendő. Már azt is elvárták volna tőle, hogy maradjon ott hétvégeken is. De ő semmi pénzért nem tette volna, pedig tudta, hogy mi előnye van annak, ha esténként és hétvégén valaki a helyi klubokban tanyázik a haverokkal, valóságos vérszerződés köti őket egymáshoz.  De ő egy héten legalább egyszer, látni akarta Ellit.  Szüksége volt rá. Elli viszont  megtudott valamit az itteni pletykából, és azt mondta, legjobb lesz ha elválnak:  - Te nem hagyod ott a megyédet, én pedig nem megyek oda, mert nekem a gyerekeim jövőjére kell gondolnom.  - Ez bírálat is volt, ítélet a felelőtlen apa fölött, aki nem gondol a gyerekeire, és a csapodár férj fölött, amire ugyan nem volt bizonyíték, de Elli női megérzései előre vetítették kettőjük kapcsolatának minden kudarcát.

Kálmán akkor megígérte, hogy változtat a munkáján. Abban az időben  folytak a kísérletei a  tuberculin készítménnyel. Egy megbízható diagnosztikumot akart létrehozni, és bízott a sikerben. Azt mondta Ellinek, hogy amint végez és sínre kerül a találmánya,  új munkát keres a fővárosban,  hazaköltözik és együtt lesznek ők és a gyerekek. Azóta még egyszer válni készült Elli, mert az ígéretek mind feledésbe vesztek.  Persze hozzájárult ehhez a találmány kudarca. Most megint szóbahozta a kísérletek folytatását, ezt a kedvező körülményt, ami a kastélyban várja, hogy mindenre lesz hely és idő. Nem részletezte, hogy a helyet úgy sikerült megteremteni, hogy kiutasította innen Birkásné disznait, és az ólakat szinte sterilre kitakarította Viktor. Az összeköltözésük kedvező körülményei pedig úgy oldódtak meg, hogy Kohán doktor kihurcolkodott a legszebb orvosi lakásból. - Az ispáné volt régen, Ellikém. Egy olyan csodálatos  barokk porcelánkályha van az egyik szobában, amilyet a Kiscelli kastélyban láttunk. - Mondta, de hiába erőlködött, Elli hajlíthatatlan maradt.

Elfogta az a bágyasztó szomorúság, ami kizárt minden konkrétumot a gondolataiból, sőt kizárta a gondolatokat, s már szinte jó volt. Mindig ezt érezte maga vállalt magányában, amikor az elkövetkező órák úgyis elhozták a megszabadulást, körüludvarolták a munkatársnői, és fontosak voltak mind, vagy csak egyvalaki. Most mindenesetre egyetlen lény vonzását érezte. Ennek az újonnan megismert nőnek a bűbáját, aki egy hét óta mindig  ott várta őt az irodában, érkezésére felállt és eléje lépett azzal az angyali mosollyal, ami azt sugallta, ne félj, itt vagyok.

                                       

                                                13.

 

Aznap éjjel mindent elmosott az eső. Az ablakon kitekintve, ez a borongós reggel a régi ébredéseket idézte, amikor Henrik még éjszakai ügyeletesként tápászkodott fel az orvosi szobában, és várta, hogy zajongva, csattogva, mindenféle zörgésekkel beinduljon a nap az osztályon. Cudarak voltak a reggelek a félhomályos szobában, a lestrapált, recsegő heverőn ébredve, az "ügyeleti szex" nyomasztó élményével és savanyú szagával. De most ahogy óvatosan kikászálódott a közös ágyból, a szerelem illata kísérte, egy pompázatos női testé, amely egyedül csak az övé. Tényleg szenvedélyt érzett Magdi iránt. Annyira szerette, hogy képes volt figyelmességből semmi zajt nem ejtve fölkelni, mosakodni, öltözni, és az ajtóból búcsú puszit intve távozni. Ő hétre, Magdi nyolc órára járt. Ahogy kakaóját kortyolgatta az étkezőben, még mindig maga előtt látta, félig kitakart, angyali szépségű testét. Aztán amint belibegett két vihorászó nővér, szemüket feléje villantva, egyszeriben eltűnt az otthoni varázs.

Akárhogy is akarta erőltetni a hűséget, bizonygatni, hogy igen, igen, csak őt kívánom, hamis volt az érzés is, a szavak is. Fellengzős szóvirágokat motyogott: egyetlen kincsem, én szép virágom, életem gyönyörűsége, éjszakáim csillaga. Fel sem foghatta, honnan szedte ezeket a  lihegős, szirupos kifejezéseket, amelyek éjjel a rákulcsolódó karok és lábak kéjes szédületében természetesnek, igaznak és normálisnak hatottak, de a nappali fényben, az előtte vonuló izzadt és szánalmas betegek láttán, annyira nyálasnak és nevetségesnek tűntek. Ahogy öregemberek heréit nyomogatta, és a végbelükbe nyúlt, nem szabadulhatott az undor érzésétől. Pedig orvos volt, urológus, ezek a vizsgálatok munkájának velejárói. És  a női betegek is  a fonnyadt vagy irdatlanra hízott testükkel szánalmat ébresztettek benne. Még a legfiatalabb és csinoska Péliné sem keltett semmi izgalmat. De hogyan is ébreszthetett volna őbenne bármilyen csekély  vonzalmat egy beteg nő, amikor minden második mondatában ez volt: Urethralgia, Urocystitis, vagy prostata hypertophia. (Húgycsőfájdalom, húgyhólyaggyulladás, prosztata túltengés.) Egy hét kellett ahhoz, hogy minden beteget megvizsgáljon. Huszonnyolc férfi és harminchárom nő volt jelenleg a beteglétszám, többnyire urológiai problémákkal. Kilencen feküdtek az osztályon sajátos  tuberculózissal, bronchus gümőkórral, bőrfarkassal, dudoros tbc fertőzéssel, és még több mással. El kellett ismernie, hogy Vera nővér ügyesen feljegyezte a betegek kartonjára, amit ő diktált. Néha rápillantott és mindig találkozott a tekintetük. Vera szemében évődő mosoly csillogott: ugye, hogy én is érek azért valamit? Pacsi Ilonka alakja már-már elérte a Magdi szépségét, igaz, alacsonyabb volt, és a szemében sem csillogott annyi tűz, de ahogy Henrik körül szorgoskodott, képes volt átforrósítani a levegőt, és őt egy-egy könnyelmű mozdulatra hergelni. De főként a helyhez nem illő olyan megjegyzésekre, mint vadmacska, vagy nyuszikám. A betegeknek talán fel sem tűnt, de Ilonka kedves kacarászással utasította rendre főnökét: "No de adjunktus úr..."  A hangulat jó volt a fárasztó munka ellenére is. Vera rendezte a betegkartonokat, Ilonka a betegeket, és mindketten megállapították, hogy milyen lelkiismeretes és jó orvos ez a klassz pasi. Ebből a hat napos vizsgálódásból nemcsak a betegek állapota derült ki, hanem az is, hogy a két nővérnek esze ágában sincs lemondani róla.

Lényegében majdnem annyi időt töltöttek Henrikkel, mint Magdi. Sőt még többet, mert ha el is ismerték az éjszaka előnyeit, azért egy pár órát aludni is kell, és ezt az időt nyugodtan levonhatják Magduska fölényéből, ők viszont legalább tíz órán át ott sürögnek-forognak az adjunktus úr körül, lesik minden gondolatát, és még amit nem kér, azt is lelkesen teljesítik. Sokat ér a csábításban egy kis kacér mosoly, véletlennek látszó érintés, vagy egy kis masszírozás a kimerülten fotelbe huppanó doki nyakán, vállain. Egy kis tarkó-birizgálás, halánték-simogatás. Félénk, tapogató mozdulat a mellkas felé. És egy merészebb - de ártatlannak tűnő - megjegyzés: "Mért nem dől le néhány percre adjunktus úr?" Egyelőre még tiltakozik, de Vera jól tudja, hogy nemigen szokott a női bájnak ellenállni. Ilonka még csak próbálkozik, de remél. Többnyire a földszinti igazgatói irodából hozzák a kávét, éppen a Magdi eszpresszógépéből. Ravasz módon váratlanul érkeznek meg vele, hogy Henriknek semmi indoka ne maradjon arra, hogy maga is leszaladjon egy percre a kedveséhez. Legutóbb Ilonka jegyezte meg, közömbösnek ható hangon: "Hű de jó kis hangulat van ott lent. Még az igazgató úr is, hogy kivirult.

 

                                                    14.

 

- Kálmán, maga nem akar már haza menni?  - kérdezte Magdi.

- Hová haza, Magdika?

- Dobrokra, a lakásába.

- Az egy rideg, és szomorú gondolatokat sugalló szoba. Inkább maradnék még, ha nem tartom fel. Egy kicsit beszélgessünk.

- Szívesen, ha akarja.

Körülbelül egy órája ülhettek már a kanapén. Kálmán megkínálta egy pohárka kisüstivel Magdit, aki nevetett.

- Be ne rúgasson igazgató úr.

- Nem szeretném, csak a hangulatot akartam feldobni.

- Nekem eddig is jó volt a hangulatom. Főzzek egy feketét?

- Az jó lenne, néha azt hiszem, hogy a kávé tartja bennem a lelket.

- Pedig azt mondják, hogy árt.

- Azt is mondják, hogy minden árt, ami jólesik.

Mindketten érezték, hogy ez már kicsit sikamlós társalgási téma. Magdi kitöltötte a forró kávét, s ahogy szokta, kis kancsóban tejet is tett a cukortartó mellé, majd ő is letelepedett a pamlagon ülő férfival szemben, a fotelba. Talán arra gondolt, hogy Henriknek is csak hasznára válik, ha ő jobban összemelegszik az igazgatóval.

- Nem faggatni akarom, csak kíváncsi vagyok, hogy lett orvos, igazgató úr?

- Hát nem voltam mindig igazgató - nevetett Kálmán.  - Még az sem látszott valószínűnek, hogy orvos leszek, mivel igen szűk körülmények között éltünk. De nem is akartam humán orvos lenni. Először állatorvosnak iratkoztam be, mert emberekkel nem tudtam elképzelni, hogy én pénzt fogadjak el a gyógyításért, és az állatoknál el tudtam képzelni. Úgy gondoltam, hogy lemegyünk falura, ott leszek körállatorvos. Az állatoknak van piaci ára, értéke, ezért lehet pénzt kérni, ha azokat meggyógyítja az ember, és akkor abból vennék magamnak mikroszkópot, kísérleti állatokat, és játszadoznék. Szépen elképzeltem. Aztán mégsem így történt. Sokszor megkérdezték már, hogy miért lettem mégis tüdőgyógyász. Adhatnék romantikusnak tűnő magyarázatot. Édesanyám a nagyszüleim hetedik gyereke volt. A többi hat mind meghalt tuberkulózisban. Az anyai nagyanyám súlyos tbc-s volt. Anyámnak az volt a szerencséje, hogy az ő születésénél, már annyira előrehaladt a mamája betegsége, hogy meghalt. A nagymama nevelte, így ő megmenekült. De ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy  én tüdőgyógyász lettem. Ez semmi érdeklődést nem váltott ki bennem. Ilyen értelemben talán inkább Koch Róbert és Pasteur életének a tanulmányozása. Miért a tuberkulózist választottam, mai napig sem tudom. Mint népbetegség izgatott. Persze nagyon megszerettem ennek a röntgenológiáját és egyéb dolgait is természetesen. Gyerekkoromban Budapest kilencedik kerületében éltünk a Viola utcában. A fiamnak megmutattam, elvittem őt oda, és fel is mentünk az emeletre, hogy megnézhesse azt a lakást, a maga kis udvari szobájával, egy ablakával. Konyhába nyíló közvetlen bejárás. Fürdőszoba természetesen nem volt. Hátul volt egy kis spejz, koromsötét luk. Akkor döbbent meg igazán, amikor megmutattam neki a folyosón, hogy itt ez a kis beugró, ha oda bemész, ott vannak a vécék, oda kellett kijárni. Sajnos, még ma is így néz ki. Régi ferencvárosi bérkaszárnyák. Ott nevelkedtem tizenegy éves koromig. Később egy kicsit szebb lakásba költöztünk Budára, a Műegyetem közelébe. Emlékszem, apám milyen büszke volt erre a félkomfortos lakásra.

- Milyen ember volt az apukája - kérdezte Magdi, s akárcsak mindenki más, ő is áhítattal hallgatta Kálmánt.

- Édesapám nagyon szeretett engem. Ő is, anyám is, érdekes ember volt. Egyetlen gyerek voltam és ezt végtelenül sajnálom. Most, ötven évesen is boldog lennék, ha egy újszülöttet idetennének, hogy ez az én testvérem. A világon mindennel elhalmoznám. A szüleim is nagyon sajnálták, hogy nincs több gyermekük. Végtelenül egyszerű ember volt mind a kettő, kevés iskolai végzettséggel, és hihetetlenül nagy intellektussal. Anyámat, apámat, most már orvosi szemmel, teljesesen objektíven tudom vizsgálni és megítélni. Anyám halálszigorú volt, és az a tipikus anya, akinek  a születésekor meghal az édesanyja, és ő is szül egy gyermeket. Örökké félelemben élt, hogy velem ne ismétlődhessen meg az ő sorsa. Anyja után, apukáját is elvesztette négyéves korban. nem halt meg, de kivándorolt Amerikába és eltűnt az életéből. Anyám hat-hét éves korában, a Ranolder utcai kolostor nővéreivel járt ki korán reggel a piacra, és segített felrakni a holmikat, hogy reggelit, ebédet kapjon érte. Tízévesen gyerekeket kísért az iskolába, felügyelt rájuk, és ezért kapott ebédet, vacsorát. Nagyon szép lány volt, később gyönyörű asszony, és szinte a félénkségig tartózkodó, dőreségig prűd. Tizenöt-tizenhat éves koromban, amikor már volt hosszú nadrágom, kimentünk a nemzetközi vásárra, anyám nem engedett hosszúnadrágot felvenni. De képes volt olyat megcsinálni, amikor már érettségiző diák voltam, és a keresztanyámnak kisfia született, hogy hazajött és az mondta nekem: "Képzeld, keresztanyádnak egy fiút hozott a gólya." Annyira szeretett volna visszapasszírozni, kicsi korba, pedig tudta, hogy nevetségeset mond. Borzalmasan félt attól, hogy elzülljek, vagy ilyesmi. Ettől nem kellett félnie, mert Ellit gyakorlatilag odatették a pólyám mellé. Én június elsején születtem, ő augusztus kilencedikén. Az édesanyja és az én anyukám terhesen együtt jártak. Emlékszem, öt éves voltam, és ott álltam az ablakban, néztem le az udvarra, és a születésnapomra egy zöld papagájt hoztak, Pubi nevezetűt. Elli hozta a kezében ajándékba az édesanyjával. Anyám nem nagyon mozdult ki otthonról. Inkább apámmal jártunk. Hét közben elvitt a ligetbe, a Ludovika kertbe, és Elliékhez. Az ő anyukájával lánykori barátnők voltak, az Elli apja és az én apám pedig osztálytársak az elemi iskolában. Apám vasárnap délutánonként az állatkertbe, fűvészkertbe, múzeumba, ilyen helyekre vitt. És nagyon korán megtanított sakkozni. Máig sem tudok többet, mint ahogy akkor ő megtanított. Szeretek sakkozni, de csak úgy szórakozásból, nagyon szerényen. Ő szeretett célba lőni, és négy éves voltam, amikor légpuskát adott a kezembe. Az állatkerti pónikon lovagolni is tanított. Úgy igyekezett engem nevelni, hogy megálljam a helyem a jobb körökben is. Anyám is, akitől mindent megtagadott az élet, akinek az első karácsonyfája akkor volt, amikor az édesapám feleségül vette. Nálam a karácsony nagyon nagy dolog, mert amit ők elvesztettek az életükben, helyesebben, amit ők nem kaptak meg, azt mind arra az egyetlen gyerekre szerették volna rátenni. Soha nem volt az, hogy legyen három, vagy négy gyerek. Apám lánynak várt engem. Majd meghaltam egyébként csecsemőkoromban. Nem jöttek rá arra, hogy anyámnak elfolyik a teje, pedig professzor is vizsgálta. Én majd éhen haltam. Végül egy fiatal orvos rájött, mi a baj, és elkezdtek etetni. Zabpelyhen nevelkedtem. Úgy látszik, ez a szellemi negatívumokat kihozza,  - próbálkozott Kálmán egy kis öngúnnyal, de Magdi lelkes mosollyal azt mondta - legfeljebb  csak egyoldalú táplálkozást biztosít az embernek.  - Később aztán már a nevelésem volt egyoldalú,  - folytatta Kálmán.  - Egy katonai nevelő intézet ahhoz képest, amit anyám megvalósított, egy liberális, kispolgári, gyermek-kedvenc nevelőotthon volt. Mindent belőlem akart kipasszírozni. Ellit ki nem állhattam az elemiben. Nagyon szerettem őt, de zavart, hogy olyan jó tanuló, én meg nem voltam szorgalmas. Mindig ő volt a bezzeg. Bezzeg, Elli! Borzasztó volt.  Második gimnazista koromban, miután jeles voltam elsőben, hazahoztam öt darab kettest. Anyám a földhöz csapta a bizonyítványomat, és három napig nem állt szóba velem. És tudta tartani magát, mint az angol Erzsébet királynő. Félelmetes volt. Ha ma visszagondolok, iszonyú akaratereje volt, és rá tudta másra is vinni az akaratát. Apám nem. Ő könnyed, bohém, liberális ember volt, teljesen anyám ellentéte. Ha intőt kaptam, apámnak mondtam el, és ő írta alá stikában, hogy anyám ne tudja. A vasárnapok apámé, és enyém voltak, együtt jártunk mindenfelé. Ők heten voltak testvérek, és vasárnap délelőtt általában programja volt valamelyik testvérhez elmenni, a Józsefvárosba, Nefelejcs utcába, Közraktár utcába. Nagyon szerettem azt a nagynénémet, aki a Pillangó utcában lakott. Ő is szeretett engem. A férje legtöbbször nem volt otthon. Tudtam, hogy a kocsmában van, kuglizik és persze iszik a haverokkal. Nálunk otthon az alkohol, bűnös szónak számított. Apámat még nem láttam spiccesen sem, mint ahogy én ma ötven éves vagyok, és még életemben nem voltam spicces sem, nem berúgva. Anyám olyan környezetben nevelkedett, ahol ez napirenden lévő dolog volt, és nem megszokta, hanem az irtózatot váltotta ki belőle, nehogy az ő fia... Az ő fiából mindenképpen diplomás embernek kell lenni.  Majd egyszer megmutatok néhány fényképet anyámról, apámról, hogy milyen elegánsan, szépen jártak. Kevés volt nekik, de mindig ragyogtak. Apám villanyszerelő volt a Műegyetemen, de fekete télikabátban, fekete kalapban, hihetetlen elegánsan láttam mindig. Ő dolgozott, aztán teljesen kipucolta magát, az utcára úgy jött. Szegény aztán meghalt. A kollegáim tették el láb alól téves diagnózissal. Nyolc évvel ezelőtt. Hiába veszekedtem, könyörögtem, ez szörnyű volt. Szegény. Most tudom csak, mennyire szerettem. Ő hajlamos lett volna mindig egy kis romantikus ellágyulásra. Anyám belülről mérhetetlenül büszke, boldog volt. De nem dicsekedett velem. Apám igen. Ő sokkal inkább. Szerették apámat a Műegyetemen. Az egyetem akkori könyvtárigazgatójától tudtam, hogy apám, hogy dicsekszik velem. A Budapesti Bencés Gimnáziumban érettségiztem. Anyám halálra drukkolta magát.

- Nem szerette volna, hogy pap legyen? - kérdezte Magdi.

 - Anyám soha, apám igen. Bár ő sem vallási meggondolásból, csak azért mert úgy érezte, hogy akkor jobban boldogul majd a fia. Szóval leérettségiztem, abszolváltam. Anyám meg, nemhogy most végre megdicsőítjük a fiunkat, azt mondta, fiam, ez természetes neked. Aztán az egyetemi vizsgák: ha valami nem sikerült, pokolian szorultam, és hihetetlenül tartottam tőle. Nem veréssel, hanem lelkileg megsanyargatta az embert. Napokig, hetekig éreztem a hatását. Egyébként nyíltan beszélhettünk egymással. Apámmal is, vele is. Véleményem lehetett velük szemben. Vitapartnerként fogadtak el. Ebben nem volt soha probléma. De ha az egyetemen is valami nem sikerült, vagy nem úgy sikerült, ahogy anyám gondolta, annak nagyon kemény pszichés következményei voltak.  Fájdalmas arc. Akár főzött, akár délután otthon voltunk, akár este a vacsoránál, így ment napokig. Ki nem esett a szerepből. Nem volt hajlandó arra, hogy enyhülést mutasson, mert azt hitte, akkor én gyengébb leszek, és akkor még rosszabb leszek. Visszagondolva mostani fejjel, bár nem most kezdek visszagondolni, az biztos, hogy iszonyúan kicsúszhattam volna, hogy a sikerélményt anyám el akarta venni. Ő azt gondolta, hogy a sikerélmény elbizakodottá teszi az embert. Az a környezet tette ilyenné, amiben gyerekkorában nevelkedett. Ő nagyon-nagyon durván keménnyé akart faragni engem. Apám bizonygatta, hogy anyu mennyire szeret. Én tudom, hogy a szemefénye voltam, de ezt ő soha nem éreztette. Még azzal sem, hogy   kora reggel tüsténkedett volna a konyhában, ahogy a nagynénéim tették. Apám csinálta helyette. Reggel hatkor ébredtem és elkezdtem tanulni. Apu is kiment a konyhába, télidőben begyújtott, feltette a tejet forrni, kipucolta a cipőmet, anyám cipőjét is. Háromnegyed hét és hét óra között jöttünk ki a szobából anyámmal.  Akkor történt a mosdás, a reggeli-adás. Ez már anyu dolga volt. Nagyon igyekezett rólunk gondoskodni. Ő egész nap otthon volt, és olyan tisztaságot tartott, hogy a földről lehetett volna enni. Nagyon pedáns volt. Ezt örököltem tőle. Mondják, hogy makacs vagyok, de ez nem igaz. Nem makacsnak érzem magam. Kicsit erős akaratúnak. De meggyőzhető vagyok, mert abban a pillanatban, ha egy érvvel többet hoznak fel, mint ami nekem van, legyen az takarítónő, udvari munkás, vagy főorvos, meghajlok előtte. Ezt viszont apám örökítette rám, és hálás vagyok érte. Biztos, hogy apám könnyezett amikor doktorrá avattak. De ő másként látta az egyetemet, mint én, ott élt, még ha  csak villanyszerelő volt is, de a professzorokat "pongyolában" is látta, sok közülük olyan volt, akiket hallgató koruk óta ismert, jártak be hozzá a műhelybe. És nem tartotta elképzelhetetlennek, hogy egyszer az ő fia is hasonló sorsot ér el. Ilyenek az apák  - mondta Kálmán gyöngéd mosollyal.

Volt a Magdi szemében valami rajongás, az elragadó hangon mesélő férfi iránt, s talán az anyai érzés fellobbanása okozhatta, hogy mint kisgyerekre nézett erre az emberre, az igazgatóra és orvosra, szeretetet érzett és egy kis szomorúságot a maga élete, a saját gyermekkora miatt.

- Nagyon köszönöm Kálmán, hogy elmesélte nekem ezeket  - mondta, mint egy testvér, vagy rokon, akinek az érzelmei őszinték örömben és bánatban.  - Sok hasonlóság van a maga apja és az enyém között. Az egyik az, hogy őt is tévesen diagnosztizálták. Egy orvost, mint ő, aki nagyon is sejti az igazságot. Három éve, hogy az operáció közben meghalt.

- Orvos volt a papája?  - kérdezte Kálmán.

- Igen, orvos volt, és egy szerencsétlen ember. Ezt ugyan elmondhatom anyámra is, és ránk gyerekekre. De erről majd máskor. Késő van már.

 - Nincs késő  - tiltakozott Kálmán.  - Majd megmondjuk Henriknek, hogy kicsit elbeszélgettük az időt,  - vette tréfára.

- Nem is őmiatta, ő feltalálja magát, egy bőrönd hanglemezt hoztunk, imádja Vivaldit  - mondta Magdi.

- Én pedig Handelt,  és kérem Magdika, legalább egy kicsit meséljen.





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 18
Tegnapi: 4
Heti: 32
Havi: 37
Össz.: 35 226

Látogatottság növelés
Oldal: ÍRÁSOK III. Dr.N.
PÁLFALVI NÁNDOR ÍRÓI VILÁGA - © 2008 - 2019 - ovassengem.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »