PÁLFALVI NÁNDOR ÍRÓI VILÁGA

Ez a honlap azért készült, hogy még több ismeretet nyújtsak magamról, az írói munkámról, világnézetemről, és hazámhoz, honfitársaimhoz való ragaszkodásomról.

   PÁLFALVI NÁNDOR                                               

Dr.N. (A BESÚGÓ)

23-26. FEJEZET - VÉGE

                                                   23.

Egy ideig egyikük sem szólalt meg a kocsiban. Barátságos volt a reggel, vakító fénnyel. Az út szinte néptelen, csak néha jött szemben egy-egy gépkocsi, vagy szekér. Kicsit távolabb a Varacsi tó akácosa mellett, két kisebb lakókocsi állt, mellettük színes sátrak. - NDK-sok, szólalt meg Kálmán. - Vadcampingezők, - tette hozzá Henrik. - Egyszerűen nem értem, hová futott innen az ész - tört ki Kálmán. - Minden ebek harmincadján.  Ebből a gyógyvizes tóból is turista paradicsomot lehetne csinálni. Mért nincs akinek eszébe jutna? De hát mit akarok, mindenütt ez van. Itt a mi megyénk is - legyintett - előbb-utóbb majd te is észreveszed, mifélék a tisztelt feletteseink. Különben voltál már a személyzetin. - Voltam, - mondta Henrik kissé megriadva, mert nem tudta, mire akar a főnök kilyukadni. - Tőlem nem akart a nő semmit, csak apámról faggatott, hogy történt az a bizonyos ügy. - Szakmai dolgokról nem is kérdezett? - Nem, semmit.  - Hát persze. Ez nem a Sulyokné világa. Egy ápolónői tanfolyama van, a megyei elnökhelyettes felesége és amikor a személyzeti osztály élére került, gyakorlatilag átvette a hatalmat, szakmai kérdésekben is ő dönt, és nem a megyei főorvos. Így aztán mindegyik elbukik mellőle. Nekünk is évek óta vannak már vitáink. - Min vitáztok? - Amikor a megyébe jöttem, már tudtam, hogy ugyanazon a területen kell felkutatni és megfelelő módon diagnosztizálni a beteget majd azonnal következzen a terápia. Ezzel együtt pedig a teljes gyermeklétszám védése BCG-vel. Ez szemben állt a minisztérium álláspontjával. Korosztály BCG-zést  csináltak: újszülött, három éves kor, majd az iskolában első, ötödik és nyolcadik osztályosok. Nekem az volt a véleményem, hogy ez helytelen, mert ha valamelyik másik osztályban megbetegszik valaki, akkor még a BCG-t is át fogja törni. Ez nem olyan védőanyag, mint a tífusz vagy a himlő. Én ezt írásban eljuttattam a megyéhez, de megtiltották, hogy bárhol közöljem, vagy előadásban elhangozzon. Azóta mindenütt belátták, hogy nekem van igazam, de most már úgy állítják be, mintha ők találták volna ki. - Ez egy megkeseredett ember, állapította meg  magában Henrik. Érdekes, hogy a félelmetes főnökök semmiben sem mások, mint  akárki, mert mindegyiknek van valami mumusa, őket is csak szorongatják. Legjobb nem törődni semmivel, vagy ahogy Molnár Karcsi szokta mondani, ha elhúzták a vizsgán, leszarni mindent. - Szerencsére engem nem tudnak eltántorítani. Itt is tovább tettem a dolgomat, amit fontosnak láttam. - Folytatta Kálmán. - A bovin tbc-vel kapcsolatban kérdőívet terveztem, hogy felmérjük a tej útját a tőgytől a kiszállításig. Istállókat látogattunk, leszedtük a tej tetejéről a legyek ezreit, amit mindig felszippantottak a tankkocsiba és vitték a városba.  Az istálló hygiéniájától kezdve a fejés módjáig  mindent ellenőriztünk, hogyan kezelik helyben a tejet, majd a tejbegyűjtőben, amíg a fogyasztóhoz kerül. A minisztérium megrendelt egy filmet a MAFILM-tól, és én csináltam a szakmai részét. Ez egy nagy játékfilm volt Pécsi Sándorral, Szemes Marival. Felsorolták a közreműködőket, de engem kifelejtettek. Helyettem ott volt az akkori főosztályvezető neve, mint szakértőé, mert tíz szót mondott a film bemutatóján. Most miniszterhelyettes.

Sajnos, nekem az a tapasztalatom, hogy nagyon magabiztosak a pozicionált emberek, és ennek következtében, durva dolgokat követnek el. Mégpedig olyan területen, amelyek a legfontosabbak, és ahol kultúremberek vannak, mert fontos helyeken nem primitív emberek vannak, hanem megfélemlítettek. És a megfélemlítés egyenes út az aljassághoz. Szinte törvényszerűen bekövetkeznek ezek az elaljasodások. Egyébként a tanácstörvény is pikáns dolog egy kicsit, hogy nem írja elő a szaktudást egy meghatározott poszton. Például nálunk a megyében egy tanítóhoz tartozik a művelődésügy, és egyszerűen hozzácsapták az egészségügyet is. A megyei főorvos nem mer semmiben dönteni. De korábban is így volt. Nem mertek támogatni, amikor elmentem a megyei elnökhöz, hogy az újonnan épült lakásokból utaljanak ki a tüdőbetegeknek is soron kívül. És ő megtette. Jó viszonyban voltunk, az apja is tbc-s volt, én gyógyítottam meg. Az új lakások tíz százalékát a mi betegeinknek adta. Képzeld el,  több mint ötven otthon! Aztán ő elment, és az újabb elnök már nem hajlott a kérésemre. Akkor indult a nagy lakásépítési program. Kiderült, hogy abból nem kapunk csak három lakást. Mondom a megyei főorvosnak, ne hülyéskedjetek! Erre figyelmeztettek, hogy maradjak nyugton, és legyek boldog, ha hármat kapok, mert száz lakást átadnak, amiből nyolcvannégy szanálásra megy. Erre felüvöltöttem, megőrültetek? Hát azoknak kell a nyolcvannégy százalékot adni, akiknek volt a fejük fölött fedél, és tizenhat jut olyanoknak, akiknek nem volt? És még ebből a tizenhatból is van protekció. Gyönyörű szép villasorunk van, a tüdőgondozó mögötti részen. Most fogják lebontani. Mondtam nekik, hogy azok a nyugati városok is általában úgy oldották meg a városrendezést, hogy van óváros és újváros. Azt mondták, nem értek hozzá, és demagóg vagyok.  De nem érdekel, mert ha valahol esztelenséget látok, nem hallgatom el.

Én tizenöt éve ismerem ezt a megyét, és azt látom, hogy a hozzá nem értő és felelőtlen vezetés miatt, az egészségügy teljesen lerohadt. Mindent elodáznak és félreértenek, vagy nem is értenek. - Nofene! - nyelt egy nagyot Henrik, - ez már döfi! - És gondolatban besorolta a jelentés többi szövege mellé. - Itt volt ez a MÁV dolog, - folytatta Kálmán. - Névtelen levélben megtámadtak a megyei újságban, hogy nekem ingyen vonatjegyem van. És azt hogy szereztem? Itt az a helyzet, hogy Dobrok    amolyan kisebb vasúti csomópont, rengeteg sínpárral, raktárakkal, fűtőházzal,  és  persze, sok vasutassal. Ezek feljártak  Pestre felülvizsgálatra a Rudas László utcai MÁV-kórházba. Ott  súlyos tévedések történtek, mert kiírták betegállományból dolgozni mondjuk a mozdonyvezetőt, és nálunk kiderült, hogy tbc pozitív. Huszonhét kórlapot szedtünk össze egyetlen nap alatt. Lehívtam a MÁV Gondozó igazgatóját, és amikor átnézte az anyagot, kétségbeesett. Mondtam neki, gyertek le ti minden hónapban egyszer, ne legyen betegfelvándorlás. Itt mindent elintézünk. Ezt Pesten megbeszélték, egyetértettek, csak egy differencia volt, hogy a szakszervezeti elnök azt mondta, hogy jön ahhoz civil orvos, hogy egy vasutast felülvizsgáljon. Így lettem én MÁV szakorvos, és így kaptam szabadjegyet. Nagyon sok vasutas beteg volt a megyében, szörnyű mi zajlott egy-egy felülvizsgálaton. Ma két havonként tartjuk, és alig vannak hárman, négyen

Elképesztő, hogy egyesekben mivé fejlődik a hatalmi téboly. A megyei kórház igazgatója kitalálta, hogy neki az az előnyösebb, ha a Gondozó Intézetet odacsatolják a kórházához.  Pár hete járt nálam  Domján Vili a MÁV Gondozó igazgatója, aki végtelenül elkeseredett ember lett. A MÁV Kórházat és a Gondozót úgy egyesítették, hogy le sem ültek vele beszélni. Egyik napról a másikra megtudta, hogy egyesítve van. Az az elmúlt szerdai diskurzus, két lehangolt ember beszélgetése volt. Ő nihilista, én pedig harcos, mindig dühös leszek ezektől a dolgoktól. Nem tudom megadni magam.

Ahogy Kálmán ezekről a dolgokról beszélt, mindvégig az járt a fejében, hogy itt vannak ők ketten összezárva egy több órás úton. Milyen jó alkalom lenne tisztázni a maga összekuszálódott érzéseit, éppen ezzel az emberrel, akinek a kedvese okozta a zavart. Borzasztóan szégyellte magát. Amiatt is, hogy megszédült, és még inkább azért, mert tudta, hogy nem folytathatja, le kell küzdenie minden olyan érzést, ami Ellitől eltávolítja.  Henrik előtt azért szégyellte magát, mert visszaélt a jóhiszeműségével. Bár hallott ezt, azt, a nőügyeiről, de gyűlölte a pletykát, maga is volt már áldozata. Magdi azonban mégiscsak Henrikhez tartozik, és hogy ez másként legyen, el kellene hagynia. Mégpedig valakiért. Talán egy rövid ideig gondolt rá, hogy ő lesz az a valaki. De már nem is reméli, és nem is akarja. Viszont akkor miért kellene bármit megbeszélni épp Henrikkel.  Talán amiatt mert ahhoz gyávának érezte magát, hogy Magdival beszélje meg.

 Nem, Nem! - ismételgette -  nem folytathatom. Úgy érezte, hogy a tisztesség int megálljt neki. A kocsival viszont azért kényszerült megállni, mert egy fiatal rendőr lengette a karját az útkereszteződés után.  Azt Henrik is igazolhatta volna, ha akarja, hogy egy kicsit késve, az utolsó pillanatban fordult be Kálmán balra, Pécs felé, és a kanyarodás nem valami szabályosra sikerült. Csak a hecc kedvéért hajolt át a sofőrülés fölött és  öntudatosan azt mondta, -  biztos úr, borzasztóan sietünk a professzor úrral, a Pécsi Nemzetközi Tüdőgyógyász Kongresszus küldöttei vagyunk. - A rendőr, aki ekkor már átvizsgálta a kocsi iratait,  és a lámpák állapotát is ellenőrizte, sőt már épp büntetni készült, letépve a blokktöbjéről három darab tíz forintos szelvényt, rábámult  Henrikre - bocsánat - dadogta - nem tudtam, hogy maguk azok, professzor úr.

A hátralévő úton ezen szórakoztak. Kálmánnak tetszett ez a diákos vagányság, és elálmélkodott azon, milyen rátarti érzés fogta el ahogy Henrik, ha csak tréfából is, de professzorként említette őt.

                                                  24.

 Ez a tanácskozás is olyan volt, mint a többi. Megnyitók, előadások, hozzászólások, rég látott barátok, évfolyamtársak, hírességek találkozása és összeborulása. Már az első nap elkeveredtek egymástól. Mégpedig Henrik  miatt, aki összetalálkozott Sujtos Misivel, a híresen hülye kollégiumi szobatársával, aki most főorvos éppen Pécsett a városi kórházban, és akinek az apja Sujtos Mihály miniszterhelyettes.  Henriknek leesett az álla, micsoda udvartartása van ennek a seggfejnek, és még azt is komolyan kellett vennie, mikor azt mondta, öregem, ha ott kibabrálnának veled, tárt karokkal várlak a belosztályon. De aztán kiderült, hogy a belgyógyászaton, három orvossal most is többen vannak. Persze ez Pécs, gyönyörű város, és az itteni egyetemen  végzett orvosok közül sokan szeretnének még maradni. Misi széke mellett volt egy üres hely, együtt röhögték végig az előadásokat, a fél délutánt el is lógták. Amikor mondta Kálmánnak, hogy egy csoporttársával találkozott, biztatta, hogy csak menjen, ő úgy is fel akar készülni a délutáni hozzászólásához. Már az autóban említett valamit a tüdőrákkal kapcsolatban. Olyanokat mondott, hogy a rák hiánybetegség, bizonyos vitamin hiányától függ. Henrik, ha már hallotta is, nem emlékezett a B17 vitaminra. Ami Kálmán szerint megoldást hozhatna a rák ellen. Egy olyan egyszerű szer, amilyennek a C-vitamint ismerjük, miután Szent-Györgyi felfedezte. Az a tragédia, - mondta Kálmán,  - hogy a gyógyszeripar pénze uralkodik a gyógyításon. - Hű, ezt feljegyezzük, gondolta Henrik. És meg is tette, félrevonult a konferenciaterem folyosójára, és az erre kieszelt titkos szisztémája szerint, mindazzal, amit eddig hallott, beírta a füzetébe. Most már kezdte érteni, miért küldték őt is erre a zártkörű kongresszusra, egy piti beosztásból. Aztán meg arra gondolt, még az is lehet, hogy mindenkinél nagyobb itt az ő hatalma. Széles mellel közlekedett a padsorok között és a kongresszusi terem hatalmas előterében, ahol a büfé előtt, pohárral a kezében, mindig álldogált néhány nagy dumás, vén szaros, akik pont úgy néztek ki, mint a ragyás fejű Almási professzor. Csodálkozott, hogy az még nem bukkant fel, de aztán el is feledkezett erről, ahogy Sujtos Misi  rivallva feléje futott és a nyakába borult.

Az ebédszünet után egyszerűen leléptek. A parkolóban egy piros Volkswagen mellett állt meg Misi, és kinyitotta az ajtót. - Ez a tiéd?  - Csodálkozott Henrik. - Még szép! - nevetett Misi. - Szállj be barátom. A te kocsid hol áll? - Szerintem most bányásszák a vasat hozzá - szellemeskedett Henrik. - Nincs autód?  - Csodálkozott Misi. - Piszok lepra hely lehet az, ahol te vagy. - Hát nem Pécs, az biztos.  - Akkor mondta neki Misi, hogy ezen sürgősen segítenünk kell, és  tárt karokkal várja.

Ez a délután visszahozta az egyetemi évek hangulatát. Sorra vették, ki milyen karriert futott be. Henriknek meg kellett állapítania, hogy igen csak az utolsók között kullog. - Neked két szakvizsgád is van? - Röhögött Misi. - Apám, én ennyi tudással már miniszter lennék. - Nem elég nektek egy nagyfej a családban? - Ja, a fatert gondolod? Éppen ő a baj, nem birok előbbre lépni, nehogy azt mondják, mindenűvé ő protezsál.  - Henrik már majdnem kibökte, - én  viszont magamat protezsálom. - De aztán időben lenyelte  amit mondania akart. Titkos volt a megbízatása, és már maga miatt sem mondhatta volna el, hogy haverom, besúgó lettem.  Ettől kezdve azonban, igyekezett volna vissza az előadóterembe, mert a feladata a megfigyelés volt. Jó lett volna hallani, mit mondott Kálmán a felszólalásában.  Úgyhogy amikor végigjárták Pécs legszebb részeit, és felkanyarodtak a Mecsekre is, a Tettyéig, éppen csak gyönyörködött kicsit a pompás panorámában és visszavitette magát a kongresszusra.  Misi megjegyezte, hogy te már az egyetemen is ilyen stréber voltál. Most már kíváncsi vagyok a górédra, mutasd majd be  - mondta, - én meg téged az apámnak holnap, mert ő tartja a záródumát.

Este együtt érkeztek Kálmánnal a közös  szobájukba. Megvacsoráztak a Nádor szállóban, ahol az étterem kupoláját, a vendégek ovációja közben nyitották szét. Henriknek szegedi élményei voltak, de ez más volt, itt minden a mediterrán hangulatot sugározta. Mindenki érezhette ezt, mert az asztaloknál vidám hangulatban vacsoráztak,  Kálmán név szerint mutogatta neki a  zsivajgó teremben, a professzorokat. Ő is felfedezte az egyik tanárát. És gondolta is, hogy feltétlenül üdvözölnie kell, de abban a pillanatban megpillantotta a ragyásfejűt, éppen szemben ült a szegedi professzorral. Végül is örült, amikor a vacsora befejezése után Kálmán azt kérdezte, sétáljunk egyet?

Először kiültek a Széchenyi térre, ő élvezte az esti forgalmat, a színes  sürgés-forgást, és az előttük elvonuló nőket. Egyik-másikuk kihívó pofikával pillantott rá. Talán utánuk is iramodik, ha Kálmán nem ül mellette. - Sajnálom, hogy félbe  kellett szakítanom a felszólalásomat az időtúllépés miatt - mondta. - De mit lehet öt percben elmondani. - Hohó! Ez dumált, - állapította meg Henrik, és fennhangon azt mondta: - Szerintem így is tökéletes volt. - Á nem, jobban ki akartam fejteni  a gyógyszerkérdést. - Majd holnap, igazgató úr, - nevetett Henrik, de belül bosszankodott, hogy pont erről nem tud jelenteni semmit. - Sajnos, mindenki csak egyszer szólalhat fel. - Mondta Kálmán belenyugodva. - A lényeget azért elmondtam, te is hallhattad. - Látszott, hogy bántja őt ez a malőr. -  Na jó, beszéljünk másról, - mondta. - Nézd meg ezt a dzsámit, ötszáz éves, és ma is úgy áll itt, mint újkorában. Pedig voltak harcok, háborúk. Sajnálom, hogy nem régész lettem, mert a legmegnyugtatóbb az emberiség jövőjét illetően az, amit megőriztek a korok, a történelem. - Hosszan kezdett erről elmélkedni,  és ez így ment, késő estig, amíg csak haza nem értek. Kálmán kifogyhatatlan volt az ismeretekből, és persze a közhelyekből. Henriket nem kápráztatta el, mint műtörténész és idegenvezető. De azért végigjárta vele a hangulatos teret, megtudta, Hogy Hunyadi János szobrát Pátzay Pál készítette, a Zsolnay kutat a múltszázadban lebontott "Kádi csorgója" helyett állították. Meg hogy milyen szépek ezek az eklektikus urbánus házak. Aztán kicsit távolabb. körbejárták a  négy tornyú székesegyházat. Henrik képtelen volt megjegyezni a rengeteg információt, amit Kálmán rázúdított. Később egy dolgot azért megjegyzett, hogy a Flórián téren a Flórián szobor állt.

Már lefeküdtek, amikor még mindig maradt Kálmánnak mondanivalója. - Engem minduntalan elragad a templomok szépsége, legyen az katolikus, mohamedán, vagy zsinagóga  - kezdte újra a mondókáját. - Amikor gimnáziumba jártam, és lehetőségem volt nyári szünetben templomba menni, mindig a csendes misére mentem, és csak a kötelező részre, előtte és utána egy fél perccel sem. Én vallásos voltam, de abszolúte vallástalan vagyok. Mi a barátaimmal nevettünk azon, mennyi sületlenséget tudnak összehordani a különböző egyházak vezetői. Viszont ez nem befolyásolja az én istenhitemet.  Képzeld el, hogy pár éve minden áron be akartak léptetni a pártba. Már meg is hívtak a taggyűlésre, ahol többen felszólaltak, hogy én milyen alkalmas vagyok, bírom a dolgozók bizalmát satöbbi. Közben Dobos Pista,  egy rendkívül buta orvos,  feltette a kezét, hogy őneki sok vitája volt velem az istennel kapcsolatban. Felálltam és a következőt mondtam: Kérem én tanultam régen is, azóta is. Meg kell mondanom azt, hogy az újabb tanulmányaim, a régi ismereteimet és véleményemet nem tudták e téren megváltoztatni. Elképzelésem ebben a régi. És leültem. A teremben halálos csend volt. Érezte mindenki, hogy ez egy nagyon súlyos kérdés, és nem szokták ilyen formában feltenni. Erre Rózsi néni, a legrégibb takarítónőnk szót kért és azt mondta. Mi dolgozók  tiszteljük Károlyi igazgató urat, és azt javasolom, hagyjuk meg őt pártonkívüliként nyugodtan dolgozni.

Henrik fészkelődött az ágyon, ez amit hallott, neki nem volt ellenszenves, bár istenről nem igen szokott gondolkozni, viszont ebből nem jött ki semmi, amit jelenteni tudna. Csak úgy, minden átgondoltság nélkül kérdezte: - Érdekes, amit mondasz Kálmán bátyám, de mit gondolsz a teremtésről? - Én nem látok semmi logikátlanságot, és semmi logikusságot abban, hogy az anyag öröktől van. - Felelte. - Vannak olyan dolgok, amiket egyszerűen képtelen vagyok megmagyarázni. Azt például, hogy az élet keletkezése során egy-egy mozzanathoz, ne járult volna hozzá egy külső erő. Az evolúció, mint olyan, elég nehezen fogadható el.  Mert nézzük csak, hogy a rendkívül szerény és egyszerű élőlények is életben maradtak, és a szemünk előtt pusztulnak el az erősek. Akceptálom azt, hogy a matematikai variáció  lehetővé teszi, hogy csak az marad fent, ami az élet szempontjából helyes és jó. Viszont senki nem gátolhat meg abban, hogy higgyek a lélekben, abban, ami természet felett való.

Na, ez már valami. Finom kis idealizmus, - nyugtázta Henrik, s habár  álmosnak érezte magát, gondolta, kicsit hecceli még Kálmánt. Azt kérdezte: - Te mint kutató, láttál-e az életed  során olyat, amit megmagyarázhatatlan külső erő oldott volna meg? Akár betegségről, akár másról volt szó? - Nem, de nem is tartottam magam ebbe beavatandónak, - felelte Kálmán. - Az én meggyőződésem egy kívülünk létező teremtő lényről, nem jelenti azt, hogy ne higgyem a tudomány  elsőbbségét mindenek fölött. Ez viszi előbbre az emberiséget. Ez egy általánosan elfogadott elv. Csak van itt egy  bibi, hogy mi megfordítottuk a dolgokat, a tudomány helyett embereket növesztünk ki, akiknek előbbre kéne vinni a társadalomtudományt, de alkalmatlanok rá, mert nem az eredmények alapján választódnak ki, ahogy a bibliában van, hogy nem az megy be a mennyek országába, aki azt mondja, uram, uram. Nem tanulmányozták ezt, és nálunk elég, ha valaki azt mondja: uram, uram, és bent van a mennyek országában. Gyakran kis stílű primitív emberek azok, akik a vezetéshez hozzájutnak, az elért eredmények nem számítanak, nem emberekhez kötődnek, hanem függetlenné válnak tőle. Kihasználják mások képességeit. Mondjuk, ha politikailag valaki nem megfelelő, vagy éppen mert a hajszíne nem tetszik, felhasználják az eredményeit a személye nélkül, vagy egy másik személlyel. Ezek szörnyű dolgok.

Henriknek újra és újra meg kellett állapítani, hogy Kálmán egy sértetett ember, és így nem csoda, ha valakik, valahol veszélyesnek tartják. Nem gondolta, hogy ne ismernék a véleményét, de akkor minek a jelentés, minek kellett őneki besúgónak lenni. Hirtelen meggyűlölte Kálmánt is, meg saját magát is, de legjobban azt a Kovács Mihály nevezetű szörnyeteget, aki úgy tűnik, istent játszik, de még inkább ördögöt, akinek a lelkét el kellett adnia.

- Hú de elálmosodtam, - mondta eltúlzott ásítással. - Igazad van, - mondta Kálmán - holnap is napunk lesz.  - Remélem, hogy az én napom, - gondolta Henrik, és fennhangon ezt mondta, - hát akkor szép álmokat, Kálmán bátyám, jóéjszakát. - Jóéjszakát. - felelte Kálmán - fogadjuk az álmot tiszta lelkiismerettel.

 

                                                       25.

 

Jól aludtak. Folytatódott a tegnapi derűs nap. A reggelinél, mintha csak valami köszönő mánia ütötte volna fel a fejét, az éterem legtávolabbi részeiből is vigyorgó pofák és integető kezek akarták felhívni magukra a figyelmet. Összetartozó brancs volt ez, orvosok, igazgatók, középkorú jeles személyek. Az asztaluknál két másik orvos is ült, Kálmánt régóta ismerték, őskori időkbe nyúló közös élményeiket emlegették, nagyokat nevettek. Henrik nem sokat zavart, legfeljebb hallgatói szerep jutott neki. És ezt ki is használta. Megjegyezte, miről folyt a duma. A nevüket majd megkérdezi Kálmántól, mert buta fejjel a bemutatkozásnál nem figyelt oda. Az esti elkeseredése régen eltűnt már. Most, hogy kisütött a nap, újra eluralkodott rajta a vadászszenvedély. Illetve az, ami ezt a szenvedélyt fűtötte: a félelem. Mert a túlélésért küzdött. És mindent amit hallott, mint a falazó a téglát, maga is egymásra rakosgatta, hogy ez legyen majd az ő vára. És már nem is téglákat gyűjtött, hanem kardokat, lándzsákat, ágyúkat. Itt az asztalnál ágyúkról beszéltek napalmról, Vietnamról. Erről az embertelen háborúról. Henriket ez hidegen érintette, neki annyira távol volt, különben is az amerikaiak ügye. De amikor meghallotta, hogy Kálmán azt mondja, meg van nekünk is a magunk Vietnama,  egyből felvéste az agyába ezt a  mondatot. Szerette volna hallani, mire vonatkoztatja, de az asztaltársak felálltak, indulni készültek, és Kálmán is ment velük. Majd a teremben találkozunk, mondta, ő pedig ott maradt az asztalnál, és gyorsan feljegyzett mindent, amit hallott.

Az előadások untatták, egyszerűen nem érdekelte. Legszívesebben felállt volna, és kimegy, ha nem éppen a sor közepén ülnek Kálmánnal, aki viszont elragadtatva hallgatta a pofázó gépeket, ahogy Henrik nevezte magában a sok okos tojást, professzorokat, igazgatókat és egy-két feltűnési viszketegségben szenvedő főorvost, akiket elkapott a szódiaré.

Az ebédszünet most is tizenkettő harminckor kezdődött, ahogy tegnap, csak most már  a megfelelő helyismerettel rendelkezve, erőteljesebben nyomult a nép az étterembe. Henriknek messziről kiáltozott Sujtos Misi, és feléje csörtetett. - Kálmán bátyám, bemutatom az egyik csoporttársamat, - mondta Henrik, mire Misi megmondta a nevét, de a nagy zsivajban Kálmán nem igen értette. - Gyere, üljünk együtt az ebédlőben  - hívta Henrik Misit, de ekkor feltűnt a közelben Almási professzor, Kálmánnak integetett,  aki azt mondta, nézd csak Henrik, ki van ott? -   Kínos volt, nem volt, Henrik szinte gorombán azt mondta, - majd később találkozom vele, de már megígértem a haveromnak, hogy együtt eszünk. - Ez elég primitíven hangzott, de bevált, Kálmán azt mondta, - menjetek csak, majd ebéd után találkozunk. - Ezt megúsztam -  gondolta Henrik, - habár sokért nem adta volna, ha kihallgathatja, miről ugatnak ezek ketten.  Misi megragadta a karját és vonszolta maga után a tömegben. - Hová a francba megyünk, - kérdezte Henrik. - Az ebédlő amarra van. - Te csak ne tojj be, röhögött Misi. - Édesatyám  vendégei vagyunk.

Henrik sok furcsasággal találkozott már, de ilyesmiről még nem tudott. Egy külön kis terembe léptek, ahol Zsolnai edényekkel volt megterítve egy asztal, és álltak már ott vagy tizen. - Ezek a helyi fejesek, - súgta oda Misi, - a megyei górék, a rektor, a dékán, az ott meg az apám, középen. Henrik azt látta, hogy Sujtos miniszterhelyettes körül szabályos koszorút fontak a megyei nagyfejek. Igen vidám volt a hangulat, úgy tűnt, hogy minden szavára kórusban röhögnek. - Na gyerünk, mentsük meg a fatert, - mondta Misi, és valósággal áttörve az élő kordonon, odafurakodott az apjához, Henriket maga  után hurcolva. - A fiam! - emelte magasba teátrálisan a jobb karját Sujtos.  Kis ámulat kezdődött, afféle elragadtatás, ami úgy látszik, bizonyos körökben, még harmincon túl is kijár a főnök gyermekének. De ami a legérdekesebb, hogy ugyanezt az ovációt, Henrik bemutatása is kiváltotta. - Na hát, te vagy az a jó firma, - nevetett a miniszterhelyettes. - A fiam csoporttatása volt, - magyarázta  a többieknek derűsen Sujtos. - Hallom, van egy jó főnököd - mondta harsányan, a többiek felé meg szinte súgva: - Károlyi Kalmus... Még mindig olyan nagy eszű? -kérdezte Henriket. - Egy időben azt képzelte, hogy ő tojta a spanyolviaszt, - hahotázott, a többiek meg vele nevettek. Akárhogy is, de kínos volt Henriknek, hogy ilyen magas rangú ember nyilvánosan ócsárolja a főnökét. Aztán hirtelen megvilágosodott a számára, hogy  ki lehetett az a valaki, aki ellopta Kálmán eredményeit.  Viszont ő most, mintha csak mindig ebben a körben forgott volna, bizalmas kapcsolatba került egy miniszterhelyettessel, akitől az egészségügyben élet és halál függ. No jó, túloz, de annyira azért nem, hogy ne lenne ebben valami igazság. Az ő számára, úgy tűnt, az élet felé billent most a mérleg. Misivel vicceket meséltek, az öreg sarlatánok meg halálra röhögték magukat. Ettek, ittak, és szemmel láthatóan, alig igyekeztek abbahagyni, hogy újra elfoglalják a helyüket a teremben. Illetve hát Sujtost, valamelyikük felvezesse a pódiumra, ahol a hozzászólások ideje alatt pózolhat majd.

Kifelé tartottak, amikor a közös ebédlőből is özönlött a nép. A miniszterhelyettes kedélyeskedve vált el Henriktől, kicsit meglapítgatva és kicsit átkarolva, - örülök, hogy így megnevettettél, majd Misivel eljöttök egyszer Öszödre, csapunk egy jó hétvégét a Balatonnál. Ezeket mondta, végig nevetgélve, apás hangnemben. Amit  alig tíz méterről, végigbámult Kálmán és Almási professzor. Henrik bevonult a terembe Misivel, fogalma sem volt arról, mi az a kis hangzavar az előcsarnokban. Talán mentősípolást is hallott. De csak jó félórával később jutott el hozzá a széksorokon végigfutó hír, hogy valakit, a kongresszus meghívottjai közül, szívinfarktussal vitt el a mentő. Pár perc múlva megérkezett az illető  neve: Dr. Károlyi Kálmán.

Henrik első reagálása az volt, hogy felugrott, és rohant volna a kórházba. De Misi visszanyomta a székbe. - Az én osztályomra vitték, mégsem pattogok, - mondta. - Ellátják az intenzíven rendesen. Majd, ha vége lesz, akkor bemegyünk.

Sokáig motoszkált ez a mondat, Henrik fülében: "Majd ha vége lesz." Vajon nincs-e máris vége? Bármilyen furcsa, bármilyen groteszk, ő nem érezte sem aljasnak, sem ördöginek magát, amikor az járt az eszében, hogy mi lesz, ha Kálmán nem éli túl az infarktust. Kit fog ő ezután megfigyelni? Mi történik vele, ha már nem lesz kiről jelenteni.

 

                                                   VÉGE

                                                            



Weblap látogatottság számláló:

Mai: 13
Tegnapi: 16
Heti: 33
Havi: 234
Össz.: 49 275

Látogatottság növelés
Oldal: ÍRÁSOK VI. Dr.N.
PÁLFALVI NÁNDOR ÍRÓI VILÁGA - © 2008 - 2024 - ovassengem.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »