Ajánlás                                             

Most Ön, Kedves Olvasó, olyan íróval ismerkedik meg, aki mögött immár több mint ötvenéves alkotói pálya áll. S aki nemcsak szépíróként, hanem több újság, valamint a Magyar Rádió és Televízió munkatársaként is hosszú éveken keresztül „szolgálta" a közművelődést.

Hogyan is kezdődött ez a kapcsolat? 2006 júniusának elején vetődött fel az a gondolat, hogy az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc, valamint az írói pálya ötvenéves évfordulójának méltó megünneplése lenne az, ha a keszthelyi Fejér György Városi Könyvtárban bemutatnám Pálfalvi Nándor 2006-ban megjelent Ne fesd az ördögöt című kötetének egyik kisregényét, a Nagyapa forradalmá-t. Erre sor is került 2006. október 20-án (nem sokkal azután, hogy az intézmény elnyerte „Az Év Könyvtára 2006"  megtisztelő címet). Ez alkalomra előkészülve, magam is alaposan megismerkedtem Pálfalvi Nándor műveivel - s nem mellesleg magával a személlyel is, hogy kellőképp (érdemeihez méltóan) be tudjam őt mutatni a könyvtárban megjelent érdeklődőknek. (Egyébként is a magyartanár irodalmi értékeket „terjeszt"!)

Nos, így kezdődött az a munkakapcsolat, amely a 2000 óta Keszthelyen élő írót és a keszthelyi tanárt „alkotótársakká" tette. (Jómagam 1967 óta vagyok keszthelyi lakos.) Talán egy kicsit az is „besegített" ebbe a kapcsolatba, hogy magam is „belekontárkodtam" az írói mesterségbe.

Bár ez az „írói oeuvre" természetesen közel sem mérhető Pálfalvi Nándor életművéhez, mégis van a kettő között valami közös. Ezt a „megfelelést" talán Ady Endre gondolatával tudnám a leginkább érzékeltetni, aki Szigligeti háza című írásában olyan tömören tapint rá a lényegre: „Mi megmaradtunk a régi ideálok mellett. Mi csak a szárnyakra emlékezünk, a repülő, a szállva szálló szárnyakra..."

Amikor a Pálfalvi-műveket olvastam, ez az Ady Endre-i „aranyszabály" idéződött fel bennem. Legjobb alkotásai olyan hangulati-érzelmi-gondolati hatásokat keltettek, mintha a valóságban éltem volna meg azokat. S íme, három verseskötetét lapozgatva, a 2003-ban megjelent Nélküled bolyongtam címűben, egy olyan költeményére leltem (Ahogy a szárny), amely az Ady Endre-i gondolatokat is „visszhangozza":

 

Hitemben tetteim sorakoznak,

ahogy a fák a naptól tanulnak

újra ébredést, ha magot hoznak.

 

Hitemben van az én bátorságom,

hogy szívem és lelkem ne hátráljon,

míg töprengek életen, halálon.

 

A hitem az, ami hinni késztet,

hogy részese vagyok az Egésznek.

Ahogy a szárny is a repülésnek."

 

 

Igen, a hit: hit az alkotásban, mert hiszen, ahogy a régi rómaiak is mondták: Artificem commendat opus. (Az alkotót alkotása dicséri.) Az igazi alkotó az igazi alkotás létrehozására „rendeltetett". Ez ad életének értelmet, mert csak így teljesítheti híven feladatát: valami fontosat teremteni, valami nagyszerűt, időtálló értéket létrehozni - tehetséggel, hozzáértéssel és lelkiismeretes munkával. S ha valaki bízik magában, ha van ereje küzdeni igazságáért, azt a megpróbáltatások (az értetlenség, a rosszindulat, a gonoszság, a butaság, a törpék és középszerűek gyűlölete és támadása, a szakmai irigység, az adminisztratív tiltások) sem verik a földhöz, mert legyőzhetetlennek érzi magát. Pálfalvi Nándor is azzal vált legyőzhetetlenné, hogy a különbnek lenni igényével, a minőség őrzésével, a megszállottak odaadásával, önmaga vállalásával, a tiszta gondolatok megfogalmazásával, kétségbeesett hivatástudattal, jobbító szándékkal, a pálya alázatos szolgálatával vívta a szellem csatáját.

Pálfalvi Nándor nem kapta meg azt a méltó elismerést, amely megillette volna, illetve megilletné. A kritika is meglehetősen mostohán kezelte. A kritikusok zöme - úgy érzem - nem ismerte fel azokat az alapigazságokat, melyeket a XIX. századi orosz irodalomkritikus, Nyikolaj Alekszandrovics Dobroljubov így fogalmazott  meg (Három tanulmány. - Fénysugár és sötétség birodalmában. 1972. 143. és 172-173., fordítottta: Lukácsné Jánosy Gertrúd): „...ha a kritika arra szorítkozik, hogy a művészet »örök és általános« törvényeivel mérjen speciális és múló jelenségeket, akkor ezzel tisztán bürokratikus, rendőri szerepet vállalt, magát a művészetet pedig mozdulatlanságra ítéli. - ...bár az igazság a mű szükséges előfeltétele, ez magában még nem érték. A mű értékének megítélésénél irányadó a szerző látókörének szélessége, az ábrázolás elevensége, az érintett jelenségek megértésének  foka." 

Úgy érzem, Pálfalvi Nándor a dobroljubovi idézet utolsó mondatában foglaltaknak igyekezett megfelelni. Legjobb műveiben jól megkomponált jelenetek, tömör és kifejező párbeszédek, a mű egészének alaptónusába és az egyes részletek stílusába beleillő epizódok, valamint erős lélektani megalapozottságú szereplők sorsából bontakozik ki a pozitív összkép. - S akkor még nem is beszéltünk  arról az egyéni hangról, amely minden Pálfalvi-műben azonnal felismerhető; a csak rá jellemző stílusjegyekről, szóhasználatról, mondatszerkesztésről, hasonlatairól stb. Kortársai közül a barátok, pajtások, a jóakarók (Békés József, Féja Géza, Gellért Oszkár, Győry Dezső, Hernádi Gyula, Huszty Tamás, Kállai István, Ladányi Mihály, Oravecz Paula, Radványi Ervin, Sarkadi Imre, Simon István, Sipos Tamás, Szabó Lőrinc, Szakonyi Károly, Szentiványi Kálmán, Taar Ferenc, Tamási Áron, Urbán Ernő, Váci Mihály) erről az oldaláról is jól ismerték, és éppen ezért bíztak benne.

Célom és feladatom, hogy ezt az írói életművet bemutassam a Kedves Olvasóknak, és így közelebb hozzam Önökhöz azt a Pálfalvi Nándort, akit méltatlanul háttérbe szorítottak.

Ez a háttérbe szorítottság tükröződik az irodalomtörténeti összefoglalókban és lexikonokban is. (Igaz, az összefoglalók meglehetősen régi kiadások!)

Vegyük először a lexikonokat (illetve a lexikonszerű kiadványokat)! Az első, amelyben  Pálfalvi Nándor neve feltűnik, a Benedek Marcell-féle Magyar irodalmi lexikon III. kötete (1965. 423.). A Kortárs magyar írók kislexikonában szintén szerepel Pálfalvi Nándor (1989. 322. - főszerkesztő: Fazekas István), akárcsak a Ki kicsoda a hírközlésben című kiadványban (Szekszárd, 1994. 238. - szerkesztők: Bodrits István és Viczián János). Az Új magyar irodalmi lexikon (2000. III. 1675. - főszerkesztő: Péter László - első kiadása: 1994.) szócikkében (M. Róna Judit jelzi) az adatok mellett egy- mondatos megállapítás található Pálfalvi Nándorról: „A falusi társadalom változásairól, a népi származású értelmiség helyzetéről ír realisztikus igénnyel."

Valószínű, hogy az utóbbi megállapítás „forrása" Pomogáts Béla Az újabb magyar irodalom 1945-1981 című műve volt (1982. 519.), amelyben ez áll: „A vidéki élet változásáról, illetve a népi származású értelmiség helyzetének alakulásáról számoltak be... Pálfalvi Nándor (1931) Szeretni akartam (1960) és A fatehén (1973)..." (Tehát 1981-ig Pálfalviról csak ennyi! Szomorú!) A magyar irodalom története 1945-1975 (1990. III/1-2. 1140. - szerkesztők: Béládi Miklós és Rónay László) már majd fél oldalt (!) „szán" Pálfalvi Nándornak: „...írásművészete közvetlenül tapad a hétköznapi élet eseményeihez és tanulságaihoz. Ez a didaktikus szándék néhol gyengíti előadásának hitelét. Papírház című kisregényében azt mutatja meg, hogy a világháború éveiben kudarcra volt ítélve minden teremtő emberi szándék. A Szeretni akartam ...már merőben más környezetben azt bizonyítja, hogy az élet hétköznapjaiban születhetnek csak igazi, hiteles emberi érzések. A Csoda Lomboson (1967) megint csak időszerű példázat: a vezetők emberi gyengéivel visszaélők ironikus történetében a korszak labilis emberi tartásával vetett számot. A regényből sikeres film is készült. Az Üvegtető-ben (1968) a Szeretni akartam problematikájához tér vissza a kicsit leegyszerűsített szerelmi háromszögben vívódó hőseinek sorsát követve. A fatehén (1973) viszont érzékletes szatíra, kis hétköznapi diadalok és bosszúságok könnyed rajza."

Botka Ferenc műve,    A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 8., 1945-1970. személyi rész (1991. 295-296) Pálfalvi Nándor hat kötetéről megjelent ismertetések, illetve kritikák lelőhelyét sorolja fel (összesen 17 előfordulás). Az Országos Széchenyi Könyvtár kiadásában megjelenő A magyar irodalom és irodalomtörténet bibliográfiája - általában évenkénti adatokat közölve - 1958 óta szerepelteti Pálfalvi Nándor műveit. Az 1970-ig megjelent bibliográfiák anyagát a már említett Botka-mű tartalmazza. A további hivatkozások évei: 1971-1975. I-II., 1976., 1980., 1982., 1984., 1985., 1987., 1988., 1990. - Az évente kiadott A magyar irodalom évkönyve 1988-tól említi Pálfalvi Nándort - az Írószövetség, a Művészeti Alap és 1991-ig a PEN Club tagjaként is. - A Kortárs magyar írók 1945-1997. Bibliográfia és fotótár című kiadvány (II. kötet. 2000. - szerkesztő: F. Almási Éva) Pálfalvi műveit sorolja fel, illetve az író néhány „fellelhetőségi"  adatát közli (lexikonok).

Pálfalvi Nándor 1998. óta szerepel a Ki kicsoda című kiadványban is. (A 2005-ben kiadott Ki kicsoda 2006 - főszerkesztő: Hermann Péter - II. kötetének 1312-1313. oldalán találhatunk róla adatokat!)

Most pedig ismerkedjenek meg Vele részletesebben is!

                                                                         KARDOS GY. JÓZSEF

 

„1931-ben születettem Nógrádban, a balassagyarmati kórházban. Onnan haza, Nagyorosziba mentünk anyámmal, aki a falu legszebb asszonyának számított, pedig akkorra már életet adott két bátyámnak és nővéremnek is. Mások voltunk, mint a többi falusi család. Apám a kőbányában dolgozott, anyám meg otthon nevelt minket, hatunkat, mert később már volt két húgom is. Közben eltemettük az egyik bátyámat. A sok napszám mellett, ma sem tudom, hogy csinálta, de anyukának mindig maradt rám ideje, és ötünk közül egyedül nekem voltak kiváltságaim. A szegénységünk bennem lázadást keltett, ki akartam törni. Akkor a faluból, mert azt hittem, ez az oka a nyomornak. Korán kezdtem írni, és anyám pártolta ambícióimat. Sokszor mellém kuporodott a padlásfeljáró grádicsán, és hallgatta jó-rossz firkálmányaimat. Bátorított. Korán eljöttem otthonról, fel Pestre, ahogy az egyszeri legény, szerencsét próbálni. De lelkemben ott maradt a falu. A nógrádi dombok, a kis nyájak, a perzselő nap, a tyúkok káráló hangja, a friss szagok. És most is érzem a talpamon a földet, a mezítlábas futások nyomát, a forró port, amely a bokám körül kavargott. Sohasem lettem pesti. Talán nem kellett volna eljönnöm onnan. De oda térek vissza, ahogy öregszem, egyre inkább. Oda, a nógrádi dombok közé, ahol az angyalok kikönyökölnek a felhők szélére, hogy lenézzenek a mezítlábas parasztgyerekre." - Az 1997-ben megjelent A planétás asszony című regényéhez fűzött rendkívül bensőséges írói vallomás a családról, az édesanyáról, az „eszmélkedésről", a szülőföldről, a faluról nem egyedi eset Pálfalvi Nándornál. Az ilyen jellegű lírai megnyilatkozások újra és újra visszatérnek más írásaiban is. (Lásd a művek elemzésénél!)

Mindenképpen most kell azonban idéznünk az író egy másik vallomásából, amelyben mintegy „folytatja" az előbbi gondolatsort (Napút, 2000/10. 55-56.):

„Tizennégy évesen olyan szerettem volna lenni, mint Mikszáth Kálmán. Még a rajz is tetszett róla, az a nehéz, súlyos és nyugalmas termet, barátságos arca a nagy bajszával, ahogy ült és pipázott. De legjobban az írásai tetszettek, a Szent Péter esernyője, meg A jó palócok kötetének elbeszélései, főleg amiatt, mert tudtam, hol lakott. A falunktól körülbelül másfél kilométerre van Horpács, ahol Mikszáth annak idején egy kúriát meg egy kis birtokot kapott. Nagyon tetszett nekem, hogy egy író kúriát kap azért, mert ír. Azonkívül mindenütt csak Mikszáth neve hallatszott, az iskolában, az ünnepségeken. Voltak Mikszáth utcák mindenütt, amerre csak jártam az én vidékemen. Azt mondták, hogy a palócok írója volt. Hogy Balassagyarmaton is élt, s hogy ez a vidék az, ahonnan a témáit összegyűjtötte, itt élnek azok az emberek, akiket megírt. Próbáltam is felfedezni egyiküket-másikukat, és fel is fedeztem, rájuk ismertem. S elragadott, magával sodort a nagy szerencse lehetősége, hogy egyszer én is így fogok majd írni, hiszen én is itt élek, itt lakom. Sovány, vézna, mezítlábas gyerek voltam, és tizennégy évesen megírtam az első regényemet, ami a kastélyban játszódott, pontosabban inkább a majorban, a béresek között. Körülbelül húszoldalnyi volt egy nagy kockás füzetben, amiből később, vagy harminc év múltán, szinte az egészet átmentettem egyik regényembe.

Első tizenhat évemet egy börzsönyi faluban töltöttem, Nagyorosziban, szüleimmel és négy testvéremmel. Körülöttem a Börzsöny, a drégelyi vár, és közvetlen közelünkben a fenyves, az erdő, dimbes-dombos mező, ez a színes, gyönyörű táj. A kertünk is egy valóságos erdőcske volt. Ott szereztem első élményeimet a természetről, a bogarakról, a madarakról, gyíkokról, békákról és arról a mérhetetlen sokféle növényről, amely abban a kertben szabadon nőtt. És persze állataink is voltak, tyúkok, kacsák, libák, malacka és nyulak és kecskék, s az apám méhese... A házunk előtt pedig reggel-este elvonult a csorda. Hatalmas patájú lovak húzták a szekereket szénával, gabonával. Az én gyerekkoromban még voltak idős parasztemberek, akik bő vászongatyában jártak, mezítláb vagy fatalpú saruban, így dolgoztak. Egy kicsi, ősi világ volt ez, amit olyan hosszú időn át nem találtam többé. Ez az emlék kísért a fővárosba is, amikor kollégista lettem, majd katona, és később újságíró. Mindenütt megőriztem a falu, a természet közelségét. Újságírói munkám többnyire a faluhoz kötődött, irodalmi munkásságom is erre épült, a régi élményekre és az újakra.

Írónak készültem, semmi más nem akartam lenni."

Oldal: MAGAMRÓL
PÁLFALVI NÁNDOR ÍRÓI VILÁGA - © 2008 - 2024 - ovassengem.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat