PÁLFALVI NÁNDOR ÍRÓI VILÁGA

Ez a honlap azért készült, hogy még több ismeretet nyújtsak magamról, az írói munkámról, világnézetemről, és hazámhoz, honfitársaimhoz való ragaszkodásomról.

 

                               A VADÁSZ ÉS A NYÚL     

                                      I.  

 A vadász a mezőt járta, egy duplacsövű sörétes puskával. Arra gondolt, hogy talán megpillant egy nyulat, és lelövi. A vadászok ilyenek, ha meglátják a nyulat, lelövik, vagy legalábbis megpróbálják. A vadász is megpillantotta a nyulat, jó messze, az igaz, egy barázdában, ahol mit sem sejtve ugrándozott jókedvében, élvezte a nap melegét, a friss füvet, a szabadságot. Aztán megpillantotta a vadászt, és elbújt. A vadász megtorpant, majd óvatosan, lépésről-lépésre közeledett. Megpróbálta a vadászok szabálya szerint, szinte alig érinteni a földet, semmilyen zajt nem ejtve. Így közeledett egyre. A nyúl azonban nem mozdult. Nem futott el. Pedig nagyon is jól tudta, hogy a vadász jön, ismerte már, látta már, elszaladt ő már egy párszor előle. Na meg aztán a társai közül is jó néhányat lelőtt a vadász. Azt is tudta, milyen borzasztó az a durranás egyszer, kétszer... És amikor a társai közül az egyik nyúl már az első durranás után elzuhant, és ott vergődött, ide-oda csúszva a barázdában, akkor nagyon megijedt a nyúl. Mert tudta, hogy ez egy ügyes vadász. Ez megtanult lőni. Ez egyetlen egy durranással halálra sújtja a nyulat. Amikor aztán meghallották a második durranást is, és még mindig futottak a nyulak, akkor már azt mondták, Haha! Milyen ügyetlen ez a vadász. Hiszen ezt ki lehet játszani. És meg is próbálták. Ide-oda futkároztak, ahányan voltak, ha hatan voltak, hat felé, ha tízen, akkor tíz felé, ha ketten, akkor kétfelé. Ha csak egyedül volt a nyúl, akkor is cikkcakkban ugrándozva, le-lelapulva, és aztán megint szaladva, majd kúszva a fűben, majd öt-hat méterrel odább felugorva, és futva tovább, hogy a vadásznak még célozni sem volt ideje. Ezt mind tudta a nyúl, megtanulta pici korában, hiszen a testvérei közül már megölt kettőt a vadász. Most aztán lapult, nem mert felugrani, nem merte megmutatni magát, valahogy nem bízott abban, hogy most is képes lesz elmenekülni. Hogy képes azokat a kis trükköket hasznosítani, amiket a mamájától és a többi nyúltól megtanult.  A vadász csak egyre közeledett. Hiába próbált óvatosan, a lábát már alig emelve, szinte némaságos csendben közelíteni a nyúlhoz, aki ott feküdt a barázdában, hosszú fülét a göröngyhöz nyomva, mert a nyúl nagyon jól hallotta, hogy a vadász egyre csak közeledik, közeledik és vele a durranás is, amitől meghal a nyúl. Egy csomócska fű volt előtte, valami sásféle, gaz, amit az eke nem tudott kiszántani, a mögött rejtőzködött, a nyúl. Úgyhogy még a fejét is felemelte egy kicsit, és ki is látott. A fülét azonban behúzta. Látta, hogy valami sötét tömeg, valami hatalmas feketeség jön, jön egyre, olyan volt, mint a vihar, amikor az eső lezúdul, és nekik menekülniük kell, védelmet keresni valahol. De a vihar elől, a villámlás elől, el lehetett futni, minden veszély nélkül. Ám a vadász elől nehéz volt elfutni, ahhoz ügyesség kellett, mert a durranás olyan hatalmas volt, hogy az ellen semmit nem tehettek a nyulak. Csak azt tehették, hogy elfutottak messzire, elbújni sem lehetett előle. A vadász rafinált volt, megtalálta a nyulat. És hát persze, nem hiába mondják azt, hogy gyáva nyúl, a nyúl tudta, hogy ő gyáva. Valóban gyáva volt, inkább bújt, inkább futott, nem szállt szembe senkivel. Főleg nem a vadásszal. Akinek hatalmas kétcsövű puskája volt. Még hatalmasabb durranással. És azokkal az apró, szörnyű golyókkal, a söréttel, amitől, ha eltalálta vele, bizony meghalt a nyúl. No csak jött, jött a vadász, egyre közelebb jött. már olyan közel volt, hogy talán már a puska csövével is meg tudta volna érinteni a nyulat. És a nyúl még mindig várt. Számolta magában, nem számokkal csak úgy, hogy na, na, na, ilyeneket mondott számolás helyett minden lépésre. És már egyre jobban dobbant, dübörgött, szinte megremegtették a földet a vadász léptei. És a vadász csizmája csak döngött, döngött, és egyszer csak odaért a sáscsomó elé, és még mindig nem látta meg a nyulat, mert a nyúl olyan ügyesen lapult a sárgálló sás között, hogy a bundája belesimult annak a színébe. A vadász meg, akármilyen ügyes volt, és akármilyen éber, és akármennyire is értette a mesterségét, nem is gondolt arra, hogy a nyúl talán éppen az az előtte lévő fűcsomó. Már az utolsó lépést is megtette, már a fekete puskacső is éles fekete árnyékot vetett a nyúl fejére, s akkor a rémült nyúl, minden bátorságát összeszedve, hatalmasat ugrott. Olyan hatalmasat, hogy majdnem kiverte a puskát a vadász kezéből. Persze nem verte ki, de a vadász nagyon megijedt, megrémült, nem számított erre a dologra, és egy göröngyben meg is botlott. És hasra esett. Majdnem rázuhant a nyúlra. De nem tudott rázuhanni, mert a nyúl már tovább ugrott, először jobbra, aztán balra aztán megint jobbra, és csak futott, futott, futott, majd kiszakadt a szíve, annyira futott. Ki tudja hol áll meg, ő maga sem tudta, merre szalad, még arra sem gondolt, hogy talán egy másik vadász karjaiba fut, egy másik vadász puskája elé, és az durrant, dörrent egy hatalmasat és ő ott fekszik majd holtan. Semmire nem gondolt a nyúl, csak szaladt, szaladt és a kicsi erdő szélén befutott a fák közé. És ott aztán, amikor már egy kicsit sötétebb lett, nem sütött be a nap, nem világított semmi, és már a vadász lépteit sem hallotta, sem azt a dörmögő szitkot, mormogást, káromkodást. Ezt is jól ismerte, hiszen hajszolták őt már, üldözték, kergették emberek, kutyák. Nagyon nehéz egy nyúl élete. Valami nyugalmas helyet keresett és egy hatalmas lapulevél alá bújt, megpihent. Úgy vert a szíve, hogy hallotta, annyira dobogott, mintha a vadász lépteit hallaná. De nem az volt. Csak az ő szíve vert kétségbeesetten, aztán már egyre inkább örömmel, hogy megmenekült.                                               

                                               II. 

  A vadász nagyon bosszús volt. Káromkodott, szidta magát, hogy ilyen ügyetlen, hasra ejti egy rohadt nyúl, jobbra-balra trappolt, szaladgált, nézelődött, elment egészen az erdőszéléig, nem bírta elviselni a kudarcot, de nem is a kudarcot, hanem azt, hogy nem ölhetett. Hogy nem volt képes megölni egy élőlényt. Nem láthatta, ahogy elvágódik, ahogy spriccel belőle a vér. És amikor megérinti még meleg és megrándul. Hát ezt élvezte ez a vadász. De nem ment be az erdőbe, tudta jól, hogy ott úgysem találná meg. Hanem elment haza, és már akkor gondolta, hogy no majd visszajön ő holnap. Mert ez a nyúl olyan, és minden nyúl olyan, hogy szereti a maga helyét, messzire nem megy el, mindig visszatér a fészkébe. Olyan otthonülő féle, bármilyen furcsa is ez a meghatározás, de a nyúl ilyen. Talán, mert ott érez biztonságot, ahol már korábban is megmenekült, megúszta a golyót, vagy nem is bántotta senki. Hát a vadász hazament, aztán másnap újra visszatért erre a helyre, ahol a nyúl megszökött előle. Felfogadott egy embert, a segédjét, akit hajtónak hívnak, hogy menjen előtte egy hosszú bottal, egy karóval, csapkodja a földet. bokrokat, és verje föl, hajszolja föl a nyulat, hogy az szaladjon, és akkor a vadász, aki lesben áll, majd szépen oldalról, hogy a nyúl még a cikk-cakkos futásával sem tudja megzavarni, beledurrant egyet a puskájával, megöli. És meg lesz a győzelem. Ne mondja rá senki, hogy ilyen ügyetlen. Mert a vadászok olyanok, hogy gúnyolják egymást, csúfolják egymást, hogy no, ennek se sikerült, még egy nyavalyás nyúl is megtréfálta. És azért olyan nagyotmondók. Azt mondják, hogy ekkora disznót lőttem, ennyi őzet, amannyi nyulat. Majdnem olyan nagyotmondók, mint a horgászok. De hát a nyúl ezt nem tudta. A nyúl csak azt tudta, hogy a vadász veszélyes. Félni kell tőle. Mert a vadász el akarja venni a szabadságát, és az életét. No szóval kijött a vadász a hajtóval, felállította őt egy helyen, maga meg, beállt az erdő szélére. Ravasz volt, tudta, hogy a nyúl biztosan oda menekül megint, hiszen már sikerült neki tegnap ott elbújnia. Hát most majd nem sikerül. Beállt oda az erdő szélére, nem is igen látszott, szinte úgy állt ott, mint egy fa, mintha ő is az erdőhöz tartozna, a hajtó pedig nagy kerülővel elindult arrafelé, ahol a nyulat látta tegnap a vadász. Már messziről kurjongatott: huj, húj, ronda nyúl, piszok nyúl, szaladj, rohanj, jön a vadász, ugorj, pucolj, hej az anyád! Még káromkodott is a hajtó. Ilyen nagy üvöltözéssel, handabandázással közelítette meg a nyulat, aki valóban ott pihent most is a fészkében. Persze tudta azt, hogy a vadász nem megy el végleg, nem szabadul ő meg a vadásztól, hiszen az visszajön, mert nem bírja elviselni, és talán megaláztatásnak is érzi, hogy egy ilyen kicsi vacak nyúllal nem tud elbánni. Ezt mind tudta a nyúl. És hát gondolkozott, hogy most mitévő legyen. Látta ő azért jól, hiába bújt el a vadász a fák árnyékában, látta, hogy ott áll a vadász és várja őt betöltött puskával. Ezért aztán nem mozdult. Megismerte a hajtót is. A hajtókat. Mert sokszor nem egy, hanem öt, vagy még több üvöltöző, rikoltozó ember csapkodta ott körülöttük a füvet, a bokrokat, a fákat. Tudta ő, hogy azoknak nincs puskájuk. A bot az nem sül el, nem olyan, mint a mesebeli kapanyél. Hát humora is volt a nyúlnak. Persze csak addig, amíg élt, amíg meg nem lőtték, amíg el tudott menekülni. De azért, amint közeledett a hajtó, érezte, hogy neki innen ki kell mozdulnia, és valamerre futnia kell. Azon tanakodott, merre induljon. Ha jobbra szalad, akkor hiába menekül, oldalról eltalálja a vadász. Semmi előnye nem származik a cikkcakkos nyúlfutásból, mert a vadász nem látja ezt, csak azt látja, hogy fut jobbra a nyúl, és kiszámítja, hogy mikor ér ide vagy oda, és lelövi. Ha bal felé fut, ugyanez történik. Ezért aztán arra gondolt, hogy bevárja kicsit a hajtót, majd mellette elillan. Mellette elfut hátrafelé. Akkor nem mer lőni a vadász, hiszen ott a hajtó, azt talán csak nem akarja eltalálni. Na persze, hallotta ő már, meg látta is, amikor a vadász a hajtót is meglövi. Nem is egyszer. Ó hányszor. Úgyhogy, ha nyulat akar lőni a vadász, nem kíméli a hajtót sem, ezt is tudta a nyúl. Így aztán még várakozott. Egyre hangosabban, mind nagyobb dobajjal közelített a hajtó, csapkodott a nagy botjával. Már azt gondolta a nyúl, hogy a végén még jól fejbe csapja őt a bottal, mert ott vagdalkozott a hajtó a hosszú karóval, már érezte a szelét ahogy lecsapott a bot és a füvet is lekaszálta mellette, tán már észre is vette őt, de a hajtó nem nézett sehová, csak ordított és ment a nagy bakancsával dobbantgatva, és ekkor gondolt egyet a nyúl, és hatalmasat ugrott, egyenesen a hajtó felé, az meg megijedt. Úgy megijedt, hogy fenékre esett. De még tovább hadonászott a botjával és ordítozott, de nem ám úgy, hogy hé, hé, haj! Hanem: jaj, jaj, segítség. Megijedt a nyúltól. A vadász meg csak azt látta, hogy elterül a hajtó, és megpróbál felállni. Nem is vette észre, hogy a nyúl, mint a villám, eliramodik éppen az ellenkező irányba, és már beleveszett a magas fűbe. Már olyan messze volt, hogy úgysem találta volna el a sörét. Így hát, ha rémülten is, ha rettenetes szívdobogással is, de mégis megmenekült a nyúl. Arra gondolt, amikor aztán egy távolabbi árokban meglapult, hogy talán utána jön a vadász. Megkeresi és megöli. De a vadász annyira dühös lett, és annyira veszekedett a hajtóval, rajta töltötte ki minden mérgét, lehordta mindenféle baromnak, ostobának, hogy a hajtó is káromkodott már, feleselt a vadásszal és mérgesen elrohant. A vadász pedig utána ordított: "Gyere vissza, Józsi! Állj meg!" A hajtó először nem akart megállni, aztán mégis megállt. És a nyúl ott messze, az árokban lapulva, meglengette nagy füleit, és hallotta, hogy a vadász azt mondja a Józsi nevű hajtónak: "Figyelj ide, kapsz ötszáz forintot, de a pofád fogd be, el ne mondd, hogy megint elszalasztottam ezt a rohadt nyulat. Ha meg jártatod a szád, tudod, mit, akkor én is elmesélem mindenkinek, hogy egy szarházi nyúl is valagra ejtett. Akkor pedig soha többet nem lehetsz hajtó. Megértetted?" - "Meg, főnök, meg." - felelte a hajtó. Amikor aztán a nyúl látta, hogy a vadász elmegy a hajtóval, ő is szépen visszaugrándozott a fészkébe. Abba a kényelmes, megszokott barázdába, a sáscsomó védelmébe, ahol mindig pihenni szokott. Persze most sem gondolta azt, hogy már végleg megmenekült. Ismerte ő jól a vadászt, tudta, hogy az nem nyugszik. Nem nyugszik addig, amíg el nem találja, meg nem lövi a nyulat. Újra visszajön.                                         

                                              III. 

  És így is történt. Harmadnapon arra riadt a nyúl, hogy valami furcsa, nagyon furcsa, apró kis dobogással közelít valami. Azt nem gondolta, hogy egy másik nyúl, mert a nyúlnak egészen különös dobbantásai vannak. Ez nem lehetett más, csak egy kutya. Tartott a kutyáktól is. Habár egy kutyának semmi esélye nem volt arra, hogy elfogjon egy nyulat. Így aztán néha szórakozott is az ebekkel, ide-oda ugrált előttük, messzire futott, mire azok mindjobban megdühödtek, még inkább hörögve rohantak utána, de ő természetesen, mindig megmenekült. Most is felemelte kicsit a fejét, a füleit is billegtette jobbra, balra, és hallotta, hogy ez a zaj ez a dobogás arról érkezik, ahonnan a vadász is jönni szokott, és amerről a hajtó is feléje indult. Akkor felemelte a fejét a sás levelei között, és messze meg is pillantott valami sárgaságot. Aha! Aha! Remegett bele a szíve, ahogy felismerte a sárga vizslát. Kutyát hozott a vadász, ezzel akarja őt kiugrasztani a fészkéből. Na jól van, gondolta. Látta, hogy a vadász ott állt meg, ahol az első napon, szemben az erdővel. Mert tudta, hogy nincs más lehetősége a nyúlnak, mint a kutya elől befutni a fák közé. Persze a kutya ott is üldözné, az is igaz, de úgysem tudná megfogni. Ezt viszont a nyúl tudta. Na meg talán a vadász is. Ezért biztosra ment. Eléggé közel állt meg, és elindította a kutyát, aki kicsit vadulva, nyújtott lábakkal, szimatolva közelített a nyúl felé. Nem láthatta a nyulat, de a szaglásával kiderítette, merre van, mert egyenesen feléje tartott. A nyúl nem volt nagyon izgatott, hiszen tudta, hogy a kutya úgysem tudja megfogni őt. Azért várt. Kicsit felemelte a fejét, kilesett a vadász felé, aki pontosan abban a pózban állt, ahogy mindig is szokott, kézben tartott, lövésre kész puskával, hogy hirtelen vállhoz ránthassa, ha megpillantja a nyulat. Aztán eldördüljön a lövés, és az a sok-sok apró gyilkos sörét a nyúlba csapódjon. Ezt nem akarta a nyúl. Ezért még várt, várt és arra gondolt, hogy amint teljesen a közelébe kerül a kutya, ő felugrik majd. Mégpedig pontosan, egyenes irányba kezd el szaladni, úgyhogy, ha utána fut a kutya, közte és a vadász között legyen. Azt nem gondolta, hogy a kutyát is lelövi, a saját kutyáját. A vadásznak többet ért a kutyája, mint akármennyi hajtó vagy nyúl. Azt, hogy egy hajtót meglő, azt már tudta, de arról még nem hallott a nyúl, hogy egy vadász csak úgy, egy nyúl miatt agyonlőjön egy vadászkutyát. Így aztán az a taktika született meg a nyúl agyában, hogy amint pár méterre megközelíti őt a kutya, és szinte eltakarja a testével, akkor ő megindul. Megindul, mégpedig az erdő irányába. Legalábbis így gondolta. Vagyis először arra gondolt, hogy az erdő fel szalad, de aztán eszébe jutott, hogy az nem lesz jó, mert a vadász is erre számít, és talán az is szaladni kezd a puskájával, és oldalról majd mégis eltalálja. Hanem egy nagyon merész ötlet született meg az agyában. Azt találta ki, hogy még jobban bevárja a kutyát, akkor mellé ugrik, szembefordul vele, és egyenesen a vadász felé rohan. Így is történt. Sem a kutya, sem a vadász nem számított erre a fordulatra. A nyúl pedig, már nem törődött semmivel, sem a vadásszal, sem a mögötte felhördülő kutyával, aki még nagyobb iramra kapcsolt. De hát hol volt az a nyúl futásától, nem beszélve, hogy ő megint cikkcakkban szaladt. A vadász először nem is tudta, mi történik, aztán meglátta, hogy szalad feléje a nyúl és a kutya. Már a vállánál volt a puska, már a nyúlra irányította a csövét, hogy végre ledurrantja. Na igen, de a nyúl nem futott olyan gyorsan, hogy messzire lehagyja a kutyát, hanem éppen csak annyira, hogy még érezze a lihegését, a fröcskölő nyálat, ahogy hörög, és a vadász nem mert lőni. Nem mert lőni, mert azt gondolta, hogy eltalálja a kutyát. Így hát a nyúl jól számított. Egészen megközelítette már a vadászt, az meg hátrált, egyre hátrált, hogy így majd mégis csak sikerül lőni, és kiáltott a kutyának: Cézár állj, állj meg! De a vizsla nem az a fajta vadászkutya volt, akit egy nyúl üldözése közben meg lehetett volna állítani. Nem embertől tanulta a vadászatot, hanem ösztönös szenvedélye volt, és már a vadász sem bízott abban, hogy a kutya megáll, vagy legalább lassít, és ő mégis leterítheti ezt az átkozott nyulat. Azért tovább üvöltözött: Állj! Állj meg! Cézár! No de Cézár már annyira begerjedt, annyira felhevült a vadászszenvedélytől, hogy ő akarta megfogni a nyulat. Csakhogy nem tudta. Nem tudta, mert már a nyúl ott szaladt pontosan a vadász előtt, már szinte a puska csövénél, aztán oldalra ugrott és elrohant mellette. A kutya meg, a nagy lendület miatt már nem tudott lelassítani, nem bírt elkanyarodni, és belerohant a vadászba. A vadász meg, aki erre azért nem számított, annyira meglepődött, hogy ijedtében elsütötte a puskát, és a sörétek a kutya mellett csapódtak a földbe. A vizsla rémületében a földre dobta magát, mert ha nem érte is találat, úgy megijedt, hogy nagy kedve már nem is volt a további nyúlhajszához. Azért mégis felállt és megindult, de ekkor már ez olyan nagy időveszteség volt, hogy a nyúl, kicsit oldalt kanyarodva, befuthatott az erdőbe, és meglapulhatott a lapulevél alatt.  Amikor aztán már minden elcsendesedett, a vadász és a kutya is eltűnt a mezőről, ő szépen visszaugrált a fészkébe. Felnézett a kék égre, ahol fiatal fecskék versenyeztek nagy csiviteléssel. Látta, hogy süt a nap, élvezte ezt a meleget, minden olyan békességes volt. Kicsit csipegetett a füvekből, aztán a fészkét mélyítgette a barázdában, hogy még jobban elbújhasson. Mert azt azért nem felejtette el, hogy a vadász mindig visszatér. De egy idő múlva már mégsem erre gondolt, mert boldog volt, hogy ma is megmenekült.     





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 23
Tegnapi: 4
Heti: 37
Havi: 42
Össz.: 35 231

Látogatottság növelés
Oldal: A VADÁSZ ÉS A NYÚL
PÁLFALVI NÁNDOR ÍRÓI VILÁGA - © 2008 - 2019 - ovassengem.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »