PÁLFALVI NÁNDOR ÍRÓI VILÁGA

Ez a honlap azért készült, hogy még több ismeretet nyújtsak magamról, az írói munkámról, világnézetemről, és hazámhoz, honfitársaimhoz való ragaszkodásomról.

  PÁLFALVI NÁNDOR

Dr.N. (A BESÚGÓ)

                                  

19-22. FEJEZET

                                                  19.

A tyúkok nagy rikácsolással fogadták a két férfit, egymáson átugrálva rohantak vissza az ólba a kifutóból. A kendermagosok között volt egy aprócska fehér kakas is. Henriket a látvány megnevettette, mert maga előtt látta, ahogy ez a filigrán jószág felugrik a behemót tyúkokra és megbúbolja őket. Viktor feladata volt beszerezni a tíz tyúkot a faluból, Kálmán megbízásából. Ezt a kis törpe kakast ráadásként kapta, és mostanában naponta többször is felhangzik itt a szoprán csengésű kukuríkú. - Ezek a kísérleti ólak - mondta Kálmán, -  ebben vannak a tyúkok, a másikban a tengerimalacok. - Azokat ő hozta Pestről egy állatkereskedésből, összekötve az utat a szokásos  hétvégi hazalátogatásával.   Már előre megrendelte telefonon, és szombat-vasárnap,  két gyümölcsös ládában várakoztak otthon az előszobában. Többnyire vonattal utazik haza, de most autóval ment, és  sikerült kivinni Ellit a Kiscelli kastélyba, hogy megnézze újra azt a porcelán kályhát, amihez hasonló várja itt az orvosi lakásban. - Jó, majd legközelebb én megyek hozzád, és azt is megnézem - ígérte, de nem sok bíztatás volt a hangjában. Kálmán hosszan beszélt neki az új adjunktusról, Magdit éppen csak megemlítve, de ezzel nem lehetett félrevezetni Ellit. - Majd én is összebarátkozom velük - mondta. És Kálmán ettől az ígérettől kissé elbizonytalanodva indult vissza a  tíz tengerimalaccal. Zaklatott volt, mint az olyan pillanatokban, amikor úgy érezte, el kell futnia valahová, jó messzire innen. Voltak már ilyen megtorpanásai a hosszú és küzdelmes évek alatt, amikor azt hitte, hogy senki, sem a környezete, sem a családja nem érti meg. Aztán  mindig kilábolt ebből az állapotból. Ahogy nézte itt maga mellett ezt a fiatal orvost a  nyílt tekintetével, elfogta a szorongás, hogy mit szólna, ha megtudná, milyen érzelmek vonzzák Magdihoz. Barátságos arcából semmit nem olvasott ki. A maga módján mindig naiv volt, és orvos létére sokszor úgy viselkedett, akár egy gyerek.  Otthonról hozta ezt, vagy a papoktól, akik nyolc évig nevelték a gimnáziumban, nem tudta, de ahogy a könnyelműségeit mindig megbánta, úgy az elhamarkodott gyónásait is. Mindkettő lélekből jött, a hirtelen fellángoló érzelem, és a lelkiismeret-furdalás kényszere. Hacsak nem gyávaság volt ez. Volt ideje végiggondolni, amíg a tengerimalacokkal utazott hazafelé, hogy honnan jön és hová tart?  Képes-e valami újért elhagyni a régit. És szüksége van-e neki erre?   Most a lármázó tyúkok között, egyszerre határozottan  látta maga előtt  a célt, hogy neki a kutatásait kell folytatnia. A kérdésére  egyértelmű válasz volt, hogy Elli nem hitt ebben, Magdi pedig csodálattal hallgatta őt, amikor erről beszélt. Átmentek a másik ólba, ahol kedves kis pofával futkároztak a tengerimalacok, rozsdaszínű bundájukon fekete-fehér foltokkal. - Egyelőre ezek lennének a kísérleti állatok - mondta Henriknek, aki utálta a tengerimalacokat. Az egyetemi kísérleteken is undorodva ért hozzájuk. A csirke más, de leginkább azt is rántva szerette. Ahogy elnézte Kálmánt, újra meg kellett állapítania, hogy ez egy furcsa ember. Valamit mesélt már a találmányáról, ami után évente befizeti a nyilvántartási díjat, de olyan az ott, mintha örökre be volna betonozva. Persze, mert gátolták, hogy kifejlessze. - Valaki ellopta a tapasztalati eredményeimet is - mesélte Kálmán. De nem mondta meg, ki volt az. Különben azt el kellett neki ismerni, hogy élvezetesen beszél. És hogy, nem lesz nehéz anyagot gyűjteni a jelentéseihez.  Szimpatikus volt, de Henrik nem érzett iránta barátságot, vagy bármi olyasmit, ami visszafoghatná a megfigyeléstől. Nem tartotta magát besúgónak, inkább valami titokzatos kémnek, mint például Mata Hari, akit mindig irigyelt a bátorságáért és fifikus elméjéért. Megpróbált  rögtönözni, ahogy Kálmán szavait figyelte. - Itt már nem csak a gümőkórról van szó - mondta Kálmán. - Ezek a kisállatok bizonyos fokig meg is határozzák a kísérletek irányát, például a madár influenza vagy  a veszettség felé. Ilyen elképzelésekkel is foglalkozom, - folytatta. - De közvetlen feladatom, hogy megnyugtató módon sikerüljön ellenőrizni a gyakorlatban a tbc-fertőzést jelző diagnosztikumot. A Gondozó Intézet laboratóriumában, annakidején leválasztattam egy kis fülkét a tisztított tuberculin előállításához. Most csak folytatni kell, amit elkezdtem.

Henrik számára újdonság ebben csak az volt, hogy Kálmán most minden segítség nélkül akarja ezt a munkát végezni. És persze ellenőrzés nélkül. Ez egy tétel, gondolta. Amit már lehet jelenteni. Kálmán bizalmasan mesélt a ráváró teendőkről, és magyarázta, hogy miért éppen ezt, vagy azt változtatta meg az ólakon. A tyúkok kifutóját két méter magasságig dróthálóval keríttette be Viktorral. A tengerimalacok ajtaja elé elég volt egy széles deszkalapot keresztbefektetni. Gondoskodni kell arról, magyarázta, hogy a veszélyes anyaggal beoltott állatok semmiképpen ne tudjanak kiszabadulni. - Építtetek egy égetőkemencét az elhullott állatok megsemmisítésére. Már el is kezdte Viktor, - mutatott az ólak mögé. Henriknek igazán nem volt szokása passzívan részt venni a társalgásban, de most egyszerűen nem érdekelte, amiért ez az ember ennyire lelkesedik. Ímmel-ámmal kérdezgetett, például azt, hogyan tűrik a vékonybőrű tyúkok az oltást? - Ez  remek kérdés, Henrik - nyugtázta Kálmán. - Ehhez a legtisztább és leghatékonyabb szert kell előállítani. Így is előfordulhat, hogy még az a nyomokban bevitt mennyiség is kikerülhet a megrepedt bőr alól. - És? Akkor ez, hogy van? - Kérdezte Henrik. - Ez a kockázat, - felelte Kálmán, - ahogy minden kísérletnek meg van a maga rizikója. Különben a jövő héten már el tudom kezdeni a kísérleti oltásokat. - Már a jövő héten? - Csodálkozott Henrik. - Igen, ha minden jól megy - felelte Kálmán. - Egy héten belül sok minden kiderül.

A legfontosabb, ami Henriknek kiderült, hogy minden aggódása ellenére, elégedett volt leadott jelentésével a kapcsolattartó tisztje. A megadott időben, félórára fogadta őt Kovács Mihály a Vöröskereszt irodájában. Most valamivel barátságosabb volt. Megdicsérte, hogy milyen jó a stílusa, a végén még rákap a regényírásra, nevetett, de Henrik most is érzett a szavaiban gúnyt. Nem volt hülye, emlékezett még valamire az iskolai történetekből, amikor Ali basa, vagy hogy hívták a törököt, annyi aranyat ígért az oroszi vargának, amennyi a bőre alá fér. Aztán meg is kapta, megnyúzták, amikor elárulta a drégelyi vár titkos bejáratát. Néha elő-elő jönnek neki az ilyen bizonytalan történetek, de ha nem is emlékszik pontosan, a tanulságban egészen biztos, hogy megvetés jár az árulóknak. A kapcsolattartó tisztjében volt valami török basás, nem a kövérsége, hanem a cinikus hangja és gunyoros tekintete. Viszont annak örült, hogy megdicsérte. Bár azt is mondta, hogy csak a lényeget írja arról  mit tesz a megfigyelt,  miről, mikor mit mond. Néhány mondat és kész. Ez egy sértődött ember, gyakran túloz, és mi erre is kíváncsiak vagyunk. Volt már orvosi kongresszuson? - kérdezte hirtelen a kapcsolattartó tiszt. - Egyszer még egyetemista koromban. A szegedi kongresszuson, mi harmadévesek voltunk az ajtónállók.  - Na látja, most pedig meghívott lesz. A Pécsi Nemzetközi Tüdőgyógyász Kongresszuson. - Mondta Kovács.  És nevessen, mert a főnökével együtt megy. Lehet, hogy már meg is érkezett a meghívójuk.

Azt éreznie kellett Henriknek, hogy valami tényleg megváltozott körülötte. El sem tudta képzelni, mi lesz ennek a vége. Abban biztos volt, hogy most már bolondság volna kiszállni.  Illetve hát szépítette a dolgot, mert nincs is módja rá, ha nem akar a szemétdombra kerülni. Ez az ijesztő rémkép, mindig kísérte. Szóval Kálmán barátunkkal megyünk a kongresszusra, - fintorgott elégedetten. Abban biztos volt, hogy szívből utált professzorával is találkozik majd. Ez kicsit elkedvetlenítette. Nem szerette volna, ha a ragyáspofájú, esetleg mégis bemártja őt Kálmánnál.  Aztán meg azt gondolta, hogy jelenlegi helyzetében nem éppen neki van félni valója. Most az első jelentés után, igencsak meg növekedett az önbizalma. Bár olykor van benne egy kis szorongás, azt képzeli, mindenki tudja róla, hogy mit vállalt. Máskor meg furcsa kéjt érez, kielégülést, a titkos hatalom ízét, a kémekét, akik szintén nem tudják, hogy egy-egy jelentésük milyen bonyodalmat, és katasztrófát idézhet elő. Henrik sem gondol ilyesmire, csak arra, hogy nem akiről jelentenek, hanem aki jelent, az van nyeregben.  És ettől a tudattól egyre magabiztosabb lesz, kicsit pökhendi és provokáló. Ő maga is elenged egy-két keményebb bírálatot a rendszer ellen. Ez a módszere, így hergeli Kálmánt még hevesebb kirohanásokra. De ő is ott tartott már néha, hogy nemcsak Kálmán véleményét, hanem amit maga mondott, még azt is beírja a jelentésébe.

 

                                                     20.

 

Elli megjelenése a szanatóriumban, kicsit felborzolta a kedélyeket. Senki nem tudhatta, mi sül ki ebből, vajon beköltöznek-e az igazgatóék a megüresedett orvosi lakásba. Egyelőre csak arról volt szó, hogy az igazgatóné megnézi, barátkozik vele. De hát ez Kálmán és Elli bizalmas megegyezése volt. Ha nem szakadó esőben jön, talán másféle benyomásokat szerez a parkról, a kastélyról és a lakásban megmutatott kályháról is. A pesti forróságból és napsütésből érkezett, még esernyőt sem hozott magával, sem kardigánt, pedig hirtelen nyolc-tíz fokot hűlt a levegő, Elli pedig fázós fajta volt. Sietősen bámult meg mindent, szinte didergett, és nem tetszett neki semmi. Ennek ellenére el kellett fogadnia Magdiék délutáni meghívását, és  az Arankáét,  aki vacsorára várta őket.  Lehetett ebben valami kis gonoszkodás is, hogy Magdit és Ellit összehozza ezen a vacsorán. Talán arra számított, hogy ha ez a két nő szembenézhet egymással, így vagy úgy, elrendeződnek a dolgok. Emlékezett még a maga válására, és a már meglévő kapcsolatra Ottóval.  Milyen ideges volt, szinte kibírhatatlan a környezetének. Talán szerette volna megóvni ettől Kálmánt is, Magdit is. A vacsoránál aztán kiderült, hogy Elli elbűvölő asszony. Hamar felszabadult, és vidáman csevegett, mesélte a gyerekeket, Kálmánról mondott el humoros történeteket, de nagy szeretettel és tisztelettel beszélt róla. Ezek összetartoznak, állapította meg Aranka. Kálmánnál ez a mostani, csak átmeneti kilengés, egy kis szédület. Nézte a virulva pompázó Magdit, és sajnálni kezdte Henrik miatt, ez az ember nem illik hozzá.  A látszat szerint nem szorult sajnálatra, mert szellemes csattanóival megkacagtatta a társaságot. Emiatt történt egy kis malőr. Egyik poénja után a szemben ülő Kálmán átnyúlt az asztalon, a tengernyi tányér és pohár fölött, és gálánsan, ami rá jellemző, kezet csókolt Magdinak.  Elli harsányan gratulált, hogy a férjét, így elragadtatta Magdi szellemessége.  Különben ugyanezt a kézcsókot megkapta már ő is, még a vacsora előtt, ahogy az asztalhoz vezette Kálmán. Aranka akkor úgy érezte, hogy Nelli restelli itt a társaság előtt férje kedveskedését. Észrevette, hogy szívesen emelgeti a poharat is. Olyan érzése támadt, hogy ez a nő iszik. De ekkor már tőle is régebb óta figyelte Henrik. Egy kis iszákos feleség, gondolta, ahogy  hallgatta Elli meséjét is a családjáról, és összekerülését a doktor úrral. No lám, ez mindig ilyen buzgó mócsing volt. Most éppen valami őskori történetbe kezdett egy irdatlan hóviharról, amihez képest nulla ez a most tomboló zivatar. 

- Délután négy órakor már nem is reménykedtünk abban, hogy kimentenek minket. Az, hogy délután négy óra van, csak a Pobeda karórám számlapjáról lehetett tudni. Körülöttünk a hó ködbesüllyedt sápadtsága   egyformán uralta az időt és a tájat. - Hűha, ennek van stílusa! - állapította meg Henrik. Hallotta már beszélni, de most tényleg ámuldozni kezdett. -  Az út menti fák megroskadt ágai, beleolvadtak ebbe a fehérségbe - folytatta Kálmán. - Eggyé váltak a szélfúvástól sodort hófergeteggel, ami lassan betemette már a veszteglésre kényszerült mentőkocsinkat. Azt az állítólag, szibériai viszonyokra tervezett Csepel-Dieselt, ami azonban nálunk sem állta meg a helyét, mert hosszas erőlködés, hörgés és   csúszkálás után, kifarolt az előttünk  járó gépjárművek keréknyomából és végérvényesen  az út szélén tornyosuló hóba fúrta magát. Ez az állapot a teljes kiszolgáltatottságot jelentette. Semmi esélyünk nem volt, bármiféle kapcsolat teremtésére a külvilággal. Telefon vagy rádióadó hiányában, legfeljebb az előttünk elakadt jármű vezetőjével vehettük volna fel a kapcsolatot, ha tudtuk volna, hogy van ilyen, de ebben nem lehettünk biztosak, mert az a dunántúli dimbes-dombos, kanyargó út, még kedvező időben is alig  száz méterre engedett kilátást. Most meg éppenséggel tíz méterre sem lehetett látni a havat kavaró szélviharban.

Velem együtt négyen ültünk a mentőkocsiban, Imre, a sofőr és két fiatal nő, Márta és Judit, tbc-szűrésre szakosodott kalmet nővérek. A jármű, amelyen utaztunk, újkorában, sem lehetett  valami komfortos. Katonai mentőkocsinak szánták, az orosz sztyeppékre, a második világháború idején. De aligha járta meg a végtelen havas mezőket.  A háború után az egészségügy tulajdonába került, és már évek óta ott szolgált Tolna megyében, Imre parancsnoksága alatt, aki csak nacsalnyíknak becézte, mert állítólag egy nacsalnyík adományozta a megyei kórháznak, az oroszok által lefoglalt kisbuszt.  Lassú volt, kényelmetlen, de mozgott, és bizonyos dolgokat lehetett vele szállítani. Például a szennyes ruhát a mosodába, a tisztát meg vissza. Aztán bútorokat, vaságyakat. Szóval nem  lehet azt mondani, hogy elegáns beosztás volt az Imréé, de most, hogy a járműve előlépett, és a tüdőgondozó állományába helyezték, még inkább ragaszkodott a nacsalnyíkhoz. Ő is avanzsált műszaki asszisztenssé, aki a röntgengépet is kezelni tudta. Szívesen vállalkozott erre a feladatra, Másnak érezte magát. De ha ő más lett is, a járműve mit sem változott, lényegében egy bádog doboz volt. Télen csak melegítésre induló motorral. A fűtést egy benzinlámpa szolgáltatta volna, de nem működött. Így aztán most a kocsi belsejében, a kintinél is dermesztőbbnek éreztük a huszonnyolc fokos hideget. Később kiderült, hogy ez a február 24-én megélt  hőmérséklet, évszádos európai rekord. A hely ahol elakadtunk, nem az orosz sztyepp, hanem egy magyar megye húsz kilométeres bekötőútja volt, ahol a reggel óta szakadó hó és a tomboló szél, foglyul ejtette azt, aki könnyelműen dacolni akart vele. A mi esetünkben dacról szó sem volt. Még csak bravúroskodásról sem, bár az igaz, hogy Imre kicsit hetvenkedett a megyei kórház udvarán, hogy ő a nacsalnyíkkal, még akkor is eljut a célhoz, ha cigánygyerekek potyognak az égből. Most aztán ő volt a legingerültebb, hogy ez a bádogdög így elbánt vele. Az nem lehet, hogy én  elakadjak! Hördült fel öt percenként. Ám hiába próbálkozott, a lefulladt Dieselmotort nem sikerült életre kelteni. A jelenlegi helyzetükben sok értelme nem is lett volna. Annál inkább, hogy a benzinlámpát működésre bírja. De hiába pumpálta, élesztgette, nem mutatott semmi hajlandóságot az együttműködésre. - Istenem, mi lesz velünk? - jajdult fel Márta. - Mi lenne? Megdöglünk, ha nem lépünk!  - mordult rá a sofőr. Megszidtam, hogy ne keltsen pánikot, - mondta Kálmán.  - Figyeljenek ide, magyaráztam nekik, bennünket várnak Tinajon. Tizenegykor meg kellett volna érkeznünk.  Valahogy biztos kimentenek minket. - Addigra megfagyunk - mondta panaszosan Judit és megpróbálta még jobban összehúzni magán a kopott kabátot. - No én azt nem várom meg! - csattant fel Imre,  és mindenáron el akart indulni gyalog a hóviharban, hogy segítséget hozzon. Rá kellett parancsolnom, hogy Maradjon veszteg: - Várnunk kell, én bízom az emberségben. - Az! - morgott Imre, de  már nem tiltakozott, amikor azt javasoltam, hogy mind a négyen üljünk egymás mellé szorosan a hátsó ülésre, takarózzunk be a röntgengép pokrócaival is, na meg Imre kimustrált vasutas-bundájával. Így hát elhelyezkedtünk, egymást melegítve, és vártunk, várakoztunk.

- Aztán jöttek végre? - Kérdezte Ottó.

-    Nem, csak estefelé, egy lovas szánnal - felelte Kálmán.

-    Azért valamit addig is csak kellett volna tenni, - jegyezte meg Henrik, mert ideges lett, ahogy látta a nők arcán a bámulatot.

- Biztosan lehetett volna tenni valamit - felelte Kálmán. - Kiszabadulni abból a komisz helyzetből. Kimenteni a többieket. Gondoltam rá, hogy ott hagyjuk a mentőkocsit, és egymás nyomában haladva átküzdjük magunkat a hóviharon. Ezt a lehetőséget azonnal elvetettem, mert semmiképp sem hagytam volna őrizetlenül a mikróbuszban szállított ernyős röntgengépet, amilyenből tíz darab sem volt az országban. Ez is a háború terméke volt, a mobil röntgenállomás. De most is hasonló volt a helyzet, háborús állapot, életeket kellett menteni. És ez a röntgenkészülék képes volt rá. Felfedezte, kiszűrte a Koch-bacillussal fertőzötteket. Jó szó volt a kiszűrés, csak az akkori helyzetben nem éppen találó, mert a vizsgáltak közül inkább az egészségeseket kellett kiszűrni. A lakosság fele tbc-s volt. És ez annyira megdöbbentett, olyan hihetetlen és félelmetes volt, hogy rémálmokkal küzdöttem, mindig visszatért az az álmom, hogy Évike, a legkisebb lányom megfertőződött.  És mindig csak ő. A harmadik gyermek, aki karácsony szentestéjén született.

Az asztal mellett Elliből feltört a zokogás, percekig rázkódott visszafojtott jajongással. A többiek megrémültek. Kálmán átölelte, csókolgatta a kezét, végül elcsendesedett, s még mindig szipogva, bocsánatot kért a viselkedéséért. A házigazdák vigasztalgatták. Magdi szótlanul ült vele szemben, és nem nézett Kálmánra se, ahogy azt mondta: - Nem szabadna ilyeneket mesélnem. - Ottó a telefoncsörgésre figyelt fel. Beleszólt a kagylóba, majd intett Henriknek: - Adjunktus úr, azt osztályra hívják sürgősen. - Na végre megszabadultam, - gondolta. Amikor felért az urológiára, Ilonka azzal fogadta, hogy már begyógyszerezte  Rigó nénit. - Jaj Ilonka, Ilonka, de jó tett velem, karolta át. Betelepedtek az orvosi szobába, ahol két szék és egy nagy fotel volt. Henrik beült a fotelba, Ilonka meg a karfára, és egyszer csak azt vette észre, hogy már az adjunktus úr ölében van, nem sokára pedig azt, hogy itt már több is történik. Végre! Gondolta, s villámsebesen kiszabadította a bugyijából magát.

Talán félóra múlva érkezett vissza Henrik, az újra derűsnek látszó társasághoz. Aranka rápillantott, pontosan tudta, mi volt az a sürgős dolog. Kálmán, mint mindig, most is azt kérdezte: különben minden rendben? Nálam a legteljesebb mértékben, felelte magabiztosan Henrik.

 

                                                  21.

 

Ahogy Elli elment, Kálmán hosszan nézett a vonat után. Már az a picinyke vibráló pont sem látszott, amit a képzelet tartogat percekig kitartón, hogy enyhítse az elválás szomorúságát. Kinél-kinél meddig tart az érzékek bénultsága, hogy aztán hirtelen mégis csak azt érezze, egyedül van. Kálmánnak nem volt új ez az érzés, de nem azért, mert olyan sokat bámult volna távolodó vonatok után, hanem belső kényszere volt ez. Magányosnak kellett lennie, hogy lázadjon és vádoljon. Mindent és mindenkit, az egyedüllétért, amit magának vállalt. A magányosságért, amit abban a pillanatban érzett, hogy kikerült a kör közepéből, a rajongók köréből, és már semmi nem ösztönözte a szellemességre, hangjának zengetésére, amely mint valami ajzószer bódította el a társaságát minduntalan. Lehet, hogy Elli is ezért szerette meg. Úgy érezte, halálosan imádja ezt a nőt. Annyi év óta most először ébredt rá erre, amikor már tudta, hogy elveszítheti. És akkor mit, minek, és miért? És ebben minden benne van. Miért ami történt, ami eddig olyan fontos volt, és amiért mindent feláldozott, boldogságot, egészséget, és talán a karriert. Ötvenévesen nem föl a csúcs felé, hanem lefelé halad, a vesztesek útján.  Mi jelenthetne még örömet, kielégülést, hisz annyi ábrándja és vágya volt. Nem kitüntetés, vagy elismerés.  Talán mindent kifejez ifjúkori álma, hogy egyszer hasonló tetteket hajt végre, mint Koch, vagy Semmelweis. Milyen közel volt hozzá. A küzdelem és az eredmény mennyire összhangba került, és hogy betetőzhette volna az ötlet, ha megvalósul. Mivé fejlődhetne! Mindennapos feladattá egyszerűsödne ez az álom: Az ember bőre alatt leheletnyi szer, egy észrevétlen oltás, azonnal jelezne, szinte kiáltana, hogy baj van, fertőzés érte a szervezetet. Ez volt az álom, amit megvalósítani oly természetes volna, mint a többi életmentő eszmét, ami mégis, mégis csak megvalósult.

Visszaballagott a gondozóintézeti laboratóriumba, ahol egy lezárt szekrénykében, apró üvegfiolák sorakoztak. Három betű állt rajtuk: RTT. Azt jelentette: Retard Tisztított Tuberculin. Kutatásának ez volt az eredménye, ennek a fejleménye pedig a több száz szarvasmarhán végzett kísérlet, ami bizonyosságot hozott, hogy a szer jó, hatékony és szükséges. Csak azok tagadták, akik dönthettek a sorsáról. Elképzelése sem volt arról, kinél tiltakozhatna, hogy ezt megértsék, elhiggyék és a további kísérleteket támogassák. Ki előtt kellene megalázkodnia. Hisz nem is volna az megalázkodás, mert nem magáért, előnyökért tenné, hanem az emberiség javáért. Ó micsoda nagy szavak. Bárki számára nevetségesnek hatna. Vajon a többiek, akik előtte küzdöttek az igazuk elismerésérért, ugyancsak önzetlenül, amiként ő, hogyan viselkedtek?  Most már tudjuk a tényt, többnyire nyomorban, mellőzöttségben kísérleteztek, szembeszegülve az oktalansággal és ellenérdekkel. Hiszen ő is ezt teszi, szembefordul a rövidlátókkal, úton-útfélen támadja, bírálja őket. És közben nem halad, megtorpan, mint a vackába bújt, megfélemlített állat. Holott magabiztos ember akar lenni.  De egyre bizonytalanabb hírek jutnak el hozzá a megyétől. Mintha nemigen támogatnák a kérését, hogy engedjék őt Pusztamarsra, felad minden eddigi beosztást, rangot, hadd legyen ő annak a kis szanatóriumnak a gazdája.  Milyen titkos gondolat sürgette ezt? Legalábbis azt hitte, hogy titkos gondolatai ezek: újra elkezdeni a kísérleteket. Először csak a lehetséges módon, kisállatokkal, de a szíve legmélyén ott élt a remény, hogy egyszer kitörhet onnan, és újra nyíltan és mindenki által támogatva folytathatja ezt a munkát.

Örült annak, hogy a professzor  átengedte neki Henriket. Nagy segítséget jelentett.  Arra gondolt, hogy kinevezi főorvosnak. Talán a minisztérium hozzájárulását is megkapja ehhez. Majd Almási professzor segít.  Ezek megnyugtató gondolatok voltak. És amikor másnap kiment a szanatóriumba, és ott találta mindkettőjük meghívóját a Tüdőgyógyász Kongresszusra, már biztos volt abban, hogy végre ez a terve sikerül. A szorongást azonban tovább érezte. Magdi mosolygott rá, és kérdezgette, hogy érzi magát, Elli szerencsésen elutazott-e, és ő azt mondta, igen. És jól érzi magát. De ez nem egészen így volt, mert ez a nő, aki ilyen odaadással veszi körül, nem az övé. És egy buta gondolat bujkált folyton az agyában, egy nevetséges megfogalmazás: tőlem már annyi drága dolgot elvettek, hogy én nem bírok senkitől, semmit elvenni.

Azt tudta, hogy valamit vár tőle Magdi, a nyílt vállalást, amit nem tehetett. De nem is akart. Ellit sokkal szorosabb kapocs fűzte  hozzá, mint eddig bármikor is gondolta. Ismerte magát. Képes volt megszédülni. Talán szüksége is volt erre. De tisztán akart megmaradni, testben-lélekben, egy olyan érzésben, ami a kezdetektől fogva benne élt, és élni segíti, ez pedig az Ellihez  kötődő szerelem.  Persze, nem tudta, hogy szerelem-e ez? De olyan érzés, amit nem lehet csak úgy elhagyni, elfelejteni, ahogy az ember a kezét, lábát, a szemeit sem felejtheti el. Hogyan szédülhetett meg mégis, ennek a nőnek a közelségétől? És hogy szédült meg ő. Vagy olyan könnyelmű volna? Nem értik meg egymást Henrikkel? Próbálta kideríteni, de Magdi mindig azt mondta, Henrik az más, neki másfélék az érzelmei. Még az első napokban, amikor nem derült ki, hogy  Elli ennyire idegenkedik a gondolatától is annak, hogy utána költözzön ide a faluba, ő néha már ott tartott, hogy mint férfi a férfival beszél Henrikkel.  Azt mondja neki, bocsáss meg, de beleszerettem a barátnődbe. Ez így ostobaság volt, mert valóban beleszeretett-e? Vagy csupán megcsapta ez az elbűvölő báj, ez a kisugárzó erotika, ami újdonságként robbant be mostani, meglehetősen puritán életébe. A baj az volt, hogy mindezt ilyen egyszerűen, kifogástalan stílusban tudta előre megfogalmazni. Aminek az elmondása viszont nevetségesnek hatott volna. Így hát várakozott, és lassan megkezdte a visszavonulást, egy olyan gyűrűből, amit egyre szorosabbra vontak.

Magdi látta Ellit. Teljesen közömbös volt a számára. Nem tekintette vetélytársnak. Ő kezdeményezte a délutáni látogatást, Henrik még húzta a száját, hogy minek az, este úgyis találkoznak Gémesiéknél a vacsorán. De ragaszkodott ahhoz, hogy kávéra ő is meghívja. Jött is Kálmánnal, dideregve és elázva a szakadó esőben, úgy nézet ki, mint egy elnyűtt anya. Ő meg felvette a világoskék szűk garbóját, amit majdnem átdöfnek a cicijei, fehér miniszoknyát húzott hozzá, azt rögtön észrevette, hogy a látványtól Ellikének torkán akadt a nyál. Semmi meghittség, de még baráti hangulat sem volt ott. Kálmán feszengett, eltúlozta a figyelmességet Ellivel, kiscinkém, mondta neki, ami olyan röhejes volt. Henrik megjátszotta a világfit, és egyre töltögetett, úgyhogy a végén már majdnem illuminált állapotban vonultak át Arankáékhoz a vacsorára. Magdi úgy gondolta, sikerült kiismernie Kálmánt. Érzelmileg olyan naiv, mint egy gyerek.  Majd elpusztul egy kis szeretetért. Látta, hogy menekül a napi küzdelmek elől.  Talán magát félti, mert szélsőséges indulatai sok bajt okoztak neki. Mindent elmesélt már. Azaz talán nem mindent. Mert tegnap Arankáéknál az az elmondott történet új, és fogvacogtató volt. Nem a hó miatt, ő szereti a telet, de elképzelte azokat ott négyen a dermesztő fagyban. Kilátástalanul, mint Scott kapitány utolsó expedícióját a Déli-sarkon. Ez gyönyörű volt. Nem értette, miért kezdett el bömbölni Elli.  Biztos volt benne, hogy piás. Az ilyen nők kiszámíthatatlanok.

Ő nem az. Éppen tegnap szólalkoztak össze Henrikkel. Azt gondolta ez a szemét, hogy nem veszi észre, ha félórával előbb megkúr egy nőt.   Finoman megemlítette neki, hogy az eszét is használhatná, ha végre már meg akar valahol állapodni. Azt felelte az adjunktus úr, ha nem tetszik valami, fel is út, le is út.  De azt már nem! Neki sokkal biztosabbak itt az esélyei. Persze Henrik is tudja, hogy kell hízelegni. Így Kálmán bátyám, úgy igazgató úr, és csak tromfol, eszébe sem jut bármiben ellentmondani. Eddig is tudta róla, hogy a hűség olyan ismeretlen számára, mint a Hold túloldala, de azért adhatna a látszatra is. Néha magának is mondogathatna ilyeneket, de ő kiábrándult Henrikből, és biztos, hogy szerelem az, amit Kálmán iránt érez.  Nem tudhatja, mi lesz a vége, ha reménykedik is, de Henrikkel ez nem húzható sokáig. Pénteken hazafutott egy csomag kávéért, mert főzés előtt jutott eszébe, hogy az irodában elfogyott. Hát még be se lép, hallja, hogy írógép kopog a szobában. Mi a fene van itt, ez az ő gépe. Magával hozta az Erika táskaírógépét, de itt nincs rá szüksége, most viszont gépeltek rajta. Benézett, és látta, hogy Henrik pötyögtet nagy buzgalommal. Hát te mit csinálsz itt?  Kérdezte csodálkozva. Gépelek, morgott vissza Henrik, és lehajtotta a papírt, hogy ne tudja elolvasni. Mutasd már! Kapkodott utána, de Henrik gorombán megszorította a karját, és azt mondta, hivatalos dolog, semmi közöd hozzá. Azóta nem szólnak egymáshoz. És nem is érdekli, mit írt. Tőle száz csajjal is levelezhet. Annál jobb. Legalább nem kínozza magát a lelkiismeret-furdalással Kálmán miatt. Azt viszont tényleg sajnálja, hogy Arankával  ennyire bizalmas viszonyba keveredett. Megpróbálja kerülni, hogy semmit ne tudjon kihúzni belőle. De Aranka percenként bedugja a képét, nem is jön be, csak beszól, hogy mizujs? Ha meg itt van Kálmán, csak felhúzza a szemöldökét, aztán elmegy. Annyira furcsa, hogy erről az anyja jut eszébe mindig. A róla keringő pletykák. És olykor az a nehéz helyzet is, amit végigélhetett egy figyelmetlen férj, és egy modortalan szerető között.   Kálmán tapintatos, még ha tartózkodó is. És ő bizakodik abban, hogy előbb-utóbb meg tudja szelídíteni.

 

                                                   22.

 

Jött egy új doki, az egérke, azaz doktor Nagypál János. Ennek a neve, a figurája, minden mókás volt, mintha valami népmeséből lépett volna ki. És ráadásul énekelt. Egy második Sárdy Jánosnak képzelte magát. A nővérszálláson kapott szobát és amikor bement zuhanyozni elkezdett skálázni, az emeletet, de az egész házat megrezegtette az é hangig felvitt lalalalalalalala. A nővérek egyszerűen katasztrófának érezték, hogy a sors így kibabrál velük, hoz egy férfit, de az talán eunuch, vagy még rosszabb.  A szobákban ment a vihogás, hogy melyikük lesi meg fürdés közben, van-e fütyije. Ha szembejött velük a folyosón, földig érő monumentális fürdőköpenyében,  fapofával mentek el mellette, hogy aztán a szobájukban kipukkanjon belőlük a röhögés. Nem volt vitás, hogy egyetlen férfi maradt a számukra, a deli termetű  csábos Henrik, akiért viszont meg kell, és meg is akarnak küzdeni. Jelenleg négyen állították, hogy lefeküdtek vele, de mind tudták, hogy csak ketten vannak ilyenek. Doktor Jancsika, ahogy az egérke mellett máris új nevet kapott, éppen a Botár adjunktus úr osztályára került. Ennek aztán eszméletlen következménye lett. Vera, isten tudja, milyen meggondolásból, de mindig Henrik látómezejében, kacérkodni kezdett az új dokival, és másfél hét után, már a szobájából jött ki egy éjszaka, a "bevetésre" használt baby-dollban. Fantasztikus dolgokat mesélt a kis doktor férfiasságáról, amit elhűlve hallgattak a többiek. Egyik-másikuk elgondolkozott azon, hogy már megint lekörözték. De aztán, mikor két hét múlva azzal állt elő Vera, hogy lányok, terhes vagyok, azon túl, hogy első pillantásra nevetségesnek tűnt, a hosszas susmusolás azt az eredményt hozta, hogy tényleg lehet terhes, csak nem doktor Jancsikától. El nem hangzott volna, hogy akkor kitől? Viszont Ilonka is gondolkozni kezdett, hogy miféle esélye lehet őneki Verával szemben, ha nem rukkol elő szintén valami hasonlóval.  Úgyhogy legközelebb a közös reggelinél, szájára szorított tenyérrel kirohant az ebédlőből.

Így zajlottak az események a nővérszálláson, amiről Henriknek egyelőre semmilyen tudomása nem volt. Ő csak azt látta, hogy az újonnan beállt alorvosa legalább annyira kapós a nőknél, mint ő. Csakhogy a maga osztályán lévő csibéket unta már. Egyre többet járt szomszédolni a férfiosztályra, s azon mesterkedett, hogy egyik orvost se találja ott. Így aztán jó alkalom adódott kicsit incselkedni Ancival, a pikáns arcú barnával, meg a formás szőke Arival. Később abszolúte hivatalosan is gyakran fölment a második emeletre, megbeszélni Szilator Gábor adjunktussal, hogy amikor majd a Tüdőgyógyász Kongresszusra megy az igazgató úrral, helyettesítse őt az urológián. Már a nővérek között is elkezdte a csábítást, és Anci titokban ígéretet tett, hogy ha egy új nővért kapna a férfiosztály, akkor ő szívesen lemegy az elsőre hozzá.  Már az, ahogy ezt tudta mondani, felért egy izgalmas légyottal.

Magdival valamelyest rendeződött a viszonya. Ennek éppen Kálmán volt az elősegítője, aki dicsérte előtte, hogy milyen szorgalmas és törekvő, még társadalmi munkát is vállalt a Vöröskeresztnél, és hetente tart nekik előadást. Magdi ebből mindjárt kikövetkeztette, hogy Henrik ezeket az előadásokat gépeli otthon. Úgyhogy megenyhült kicsit. Persze Henriknek fogalma sem volt arról, hogy Kálmán majd így felmagasztalja Magdi előtt. Ő csak annyit mondott neki, hogy amikor a személyzeti osztályon volt, találkozott a Vöröskereszt instruktorával, aki megkérdezte, volna-e kedve felvilágosító előadásokat tartani. Kálmán mindjárt elmondta, hogy ő is évekig járt oda továbbképzést vezetni, csütörtök délutánon- ként. Én meg pénteken, mondta Henrik.  Egyre többször került szóba a pécsi útjuk, főleg amiatt, hogy két teljes napra, magára kell hagyniuk az urológiát. Kálmán egyetértett azzal, hogy Szilator adjunktus helyettesítse Henriket, és felügyelje az új alorvost. Mindennap volt olyan pár perc, amikor Kálmán már-már döntött, hogy beszél Henrikkel a főorvosi kinevezéséről, de valami mindig közbejött. Aztán meg arra gondolt, elhalasztja arra az időre, amikor majd visszajönnek a kongresszusról. Két nap együtt éjjel-nappal, jó alkalom lesz még alaposabban megismerniük egymást.

Magdi is készült erre az időre. Semmiképpen nem akart két napig egyedül maradni. Hisz ki van itt olyan akivel beszélgethetne? Az orvos feleségek nem érdekelték, nem is igen ismerte őket, jószerivel annyi volt a kapcsolatuk, hogy szervusz, szervusz. Volt köztük valami feszültség. Már csak azért is, mert Aranka azonnal rájuk szállt, máshová nem is mentek vendégségbe, és ők sem hívtak meg senkit. Arankából viszont elege volt. Úgy gondolta, felutazik Pestre, ellenőrzi, hogy minden rendben van-e a lakása körül, na meg a városban is csatangol egy kicsit. Kálmán mindjárt felajánlotta, hogy magukkal viszik az autóval, de ez tényleg nevetséges volt, mert Pécs éppen az ellenkező irányban van. Így aztán azt mondta, én szeretek vonatozni. Én is,  mondta Kálmán, és mindkettőjükben újra lobbant egy kis melegség, hogy még ez is közös bennük.

Ahogy telt az idő, úgy szaporodtak a problémák. Először is, megszületett a határozat, hogy szeptember elsejével fuzionál a Megyei Tüdőgondozó Intézet és a Megyei Kórház. Arról viszont még nem döntöttek, hogy Kálmánt felmentik-e eddigi beosztásából és átveheti a szanatóriumot Pusztamarson. Ő pedig már elvégezte az oltásokat a tíz tyúkon és a kiskakason, még pedig nagy kínlódással, mert vékony nyakbőrükben, alig akart a tű is megmaradni. A tengerimalacok mindig is kedvencei voltak, remek adottságaikkal, szinte kínálták magukat a kísérletezésre. Viktornak megmagyarázta, hogy ezek most már beoltott kísérleti állatok, nagy figyelmet érdemelnek. Vigyázni kell, hogy meg ne szökhessen egy se, mert abból igen nagy bonyodalmak származnának. Látta, hogy ez ügyes ember, és azt is tudta, hogy a rábízott feladatot el tudja végezni. Így ő is megnyugodott.

Voltak vidám percek is a szanatóriumban. Múlt vasárnap például, Nagypál doktort ledobta Bendegúz. Hogy, hogy nem, az új dokinak kedve támadt szamaragolni és a park felfedezése közben megpillantotta a legelésző csacsit. Nosza fölpattant rá. A szamár, ahogy Viktor messziről  látta, először meg akarta harapni, azután rohanni kezdett vele, majd a hátsó lábait többször magasba rúgva, lerepítette magáról az orvost. Jól megüthette magát, mert egy ideig nyögdécselve hevert, csak amikor Viktor odafutott hozzá, akkor tápászkodott fel. Másnap mindenki láthatta, ahogy sántikálva érkezik az étkezőbe. A lányok persze, alamuszi képpel faggatták, nagyon megütötte-e magát, de ő nagyképűen  válaszolt, hogy ilyesmi neki meg se kottyan. Este aztán a szabadnapos Vera kicsit megmasszírozgatta.  Úgyhogy a nővérek kezdték már tényleg azt hinni, hogy talán mégsem az az általuk gondolt illető annak a gyereknek az apja.

Hanem az elmúlt hét végén egy nagy baj történt, amikor péntekről-szombatra virradó éjjel, valaki kinyitotta az ólakat és a tyúkok mind kiszöktek, a tengerimalacok közül meg négyen. Egész nap ezeket hajszolta Viktor, a tengerimalacokat egy-kettőre elkapta,  de a tyúkokkal alig jutott valamire, délig hármat fogott meg. Azok is összevissza verték magukat menekülés közben. Aztán eszébe jutott, hogy megvárja az estét, amikor a baromfiak megnyugszanak, és bóbiskolva megülnek valahol. Akkor föléjük borít egy kosarat és egyenként befogja őket. Ez az elgondolás sikerült is, mind a tíz  tyúkot begyűjtötte, csak a fehér kiskakas nem volt sehol.  Már zseblámpával kutatott utána, amikor a portán  Dúró Albert azt kérdezi tőle, te az a fehér kis mitugrász is a tietek volt? Persze, hogy a mienk - mondta mérgesen Viktor. - Be van oltva bacilussal. - Hű a szentségit, akkor valamit csinálni kell, mert a Talányos Vitus kapta el, épp itt a töltésen. - No aztán futott Viktor Vitusékhoz, ahol a kis kakas  egy szakadt nyúlketrecben várakozott a másnapi kivégzésére. Nagy veszekedéssel sikerült visszaszerezni. De most már meg volt mind a tizenegy beoltott baromfi. Jól bezárta őket lakattal. Aztán a tengerimalacokat is újra megszámolta, együtt volt mind a tíz. Erre az ólra is szerzett lakatot a szerszámraktárból. Sose gondolta volna, hogy a tyúkólat egyszer még lakattal fogja zárni. De Kálmán, ahogy hétfőn megjött, és tudomást szerzett a dologról, megdicsérte. Aztán meg azt kérdezte, kire gyanakszik? Ő persze gyanakodott, de semmi pénzért nem mondta volna ki. Csak a fejével intett a bugató Lenke lakása felé.  Így aztán a volt igazgató özvegye még aznap délután  megkapta írásban, hogy egy héten belül el kell hagynia a lakást, mert szüksége van rá az intézetnek az új orvos elhelyezéséhez.

Öt nap múlva, amikor Kálmánnak és Henriknek indulnia kellett Pécsre, még semmi jele mutatkozott annak, hogy itt valaki költözni készülne. Magdi és Henrik együtt mentek a porta felé. A pesti vonat mindig hat órakor érkezett az állomásra, most pedig fél hat volt. Fel is tűnt már a zöld Skoda, hogy időben felvegye Henriket, és odaérjenek a megnyitóra. Magdi és Henrik megcsókolta egymást, Kálmán meg kiszállt és kezet csókolt. Igazán előkelő és meghitt búcsúzkodás volt. Magdi elindult az állomás felé, a Skoda meg az ellenkező irányban tovább haladt az országúton. 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 12
Tegnapi: 4
Heti: 26
Havi: 31
Össz.: 35 220

Látogatottság növelés
Oldal: ÍRÁSOK V. Dr.N.
PÁLFALVI NÁNDOR ÍRÓI VILÁGA - © 2008 - 2019 - ovassengem.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »