PÁLFALVI NÁNDOR ÍRÓI VILÁGA

Ez a honlap azért készült, hogy még több ismeretet nyújtsak magamról, az írói munkámról, világnézetemről, és hazámhoz, honfitársaimhoz való ragaszkodásomról.

PÁLFALVI NÁNDOR

Dr.N. (A BESÚGÓ)

15-18. FEJEZET

                                                      15.

 - Nem éppen mese, igaz történet az enyém is,  akárcsak a magáé. De az én szüleim rosszul éltek, nem értették meg egymást, és mi gyerekek hol ide, hol oda csapódtunk. Sajnáltuk apukát, de anyut is, és ezek az érzések egyre inkább változtak ahogy növekedtünk, és akartunk, de nem tudtunk igazságot tenni. Szomorúság, dac és szánalom volt bennünk a szüleink miatt, és magunk miatt is, mert mi nem olyan gyerekek voltunk, mint a többiek, semmi nem volt olyan, sem a szüleink, sem az otthonunk.  Más családokban is volt széthúzás, de egy munkájának élő orvosról volt szó, aki közszeretetnek örvendett, rá is szolgált, és egy látszólag könnyelmű, bohém nő áldozata lett. Akit mégis rajongva szeretett, mindent megbocsátón, mert azt gondolta, hogy  anyánk nélkül ő elveszett ember volna. Újpesten, egy szétterülő hatalmas körzet volt az övé. Nem tudom hány betege lehetett, ezernyi  házban, amelyek kertekbe bújva álltak a hosszú utcákban.  Sok-sok kilométert tett meg egy nap gyalog, mint a postások, és a lábai megduzzadtak, dudoros erek borították ahogy a konyhában gyógyítgatta egy zománcos lavórban. Volt fürdőszobánk, de ő csak a lábáztatás után ment fürdeni. Ez mindennapos szertartás volt. Mi lányok már futottunk amikor hazaérkezett, előhoztuk a kamrából a lavórt, meleg vizet engedtünk bele. A gyógyfüvet ő maga szórta a vízbe, aztán leült, volt egy nagy méretű sámlink, báránybőrdarab volt rajta, azon ült apu, ahogy pátyolgatta a lábát.

- Mi volt a gond a szülei kapcsolatában?  - kérdezte Kálmán.

- A gond az volt  - sóhajtott Magdi,  - hogy anyám megcsalta apámat egy pappal.

- Egy pappal?  - hökkent meg Kálmán.

- Egy volt szerzetessel, akinek feloszlatták a rendjét. Valami szövetkezetben könyvelgetett fillérekért. De pap volt civilben is, egy udvari sötét lukban lakott, és a Szirom utcai kápolnában misézett hajnalonként. Betegeskedett, apu kezelte, megsajnálta, és egy vasárnap  meghívta ebédre. Anyu nem örült neki, visszataszítónak tartotta ezt a paposan viselkedő alakot, az elnyűtt ruhájában. De aztán délután Zebi bácsi, ahogy mi gyerekek mindjárt elneveztük, leült a pianínóhoz és játszani kezdte Chopint. Anyám elragadtatással hallgatta és azt kérte apámtól, hívja meg máskor is. Később négykezest is játszottak, mert anyu kitűnően zongorázott. Szerette volna, ha mi is követjük a példáját,  zongoratanárnőt fogadott mellénk, de csak Vali, a húgom tanult meg úgy ahogy, nekem  nem volt hozzá semmi érzékem. Amikor jött Zebi bácsi, mi gyerekek, át lettünk kergetve a szobánkba.  Volt egy gyerekszoba, ott hancúroztunk, időnként berontottunk, aztán vissza, és röhögve utánoztuk a kenetteljes hangját. Nagy tudású ember volt, a cisztereknél tanított latint, görögöt, filozófiát, de értett a matematikához is, mert Edét, a bátyámat korrepetálta egy ideig. Ezalatt alakult ki az a meghittebb kapcsolat közte és anyu között, ami tönkretette a családi életünket.

Apám mindenből kivonta magát, teljesen rabja volt a betegeinek. Azt, hogy a házasság dugába dőlt, mind a két szemszögből meg lehet érteni. Mással mind a kettőjük boldogan élhetett volna, de ők nem passzoltak össze. Különböző érdeklődésű emberek voltak. Anyám egy kicsit sznob volt, felszínes, apám pedig egyáltalán nem adott a külsőségekre. Ő mindenáron csak segíteni akart és annyira szolgája volt a betegeinek, hogy este mire hazajött, a sarka felrepedt a sok járástól, és sokszor már láthatóan vonszolta magát. Mi gyerekek  ágyaztunk neki, volt úgy, hogy nem is evett, olyan fáradt volt, és öt perc múlva már aludt.

Általában sehová nem akart a családdal együtt menni. Néha viszont, ha elmentünk vasárnap ebédelni, türelmetlenkedett. Anyám mániákus elkéső volt. Felkelni korán nem tudott. Apám volt a hajcsár. Ő készült el leghamarabb, és akkor abajgatott bennünket. Nem voltunk úgynevezett jól nevelt gyerekek. Elevenek voltunk, rajcsúroztunk a villamoson, apró civakodások voltak. De öt perc múlva néma csend, és legnagyobb béke. Néha olyan veszekedések voltak otthon is, a szüleink között, hogy ha valaki hallja, valószínűleg azt hiszi, na ezek elválnak. Fél óra múlva, már azt gondolhatta volna, hát ezek bolondok, mert a legnagyobb békesség, nevetés, vidámság hangjait hallja. Azt hiszem, aput fárasztotta a családi élet, a felesége és mi gyerekek is. Ez abból is látszott, hogy soha nem jött velünk nyaralni. Mindig anyuval mentünk. Joli nagynénémnek volt egy nyaralója Zamárdiban, ott töltöttük a nyarakat, apu nélkül. Ő is kivette ugyan a szabadságát, de azt mondta, neki az a szabadság, hogy ebéd után lefekszik egy kicsit, aztán ha lassabban is, de elmegy azokhoz a betegekhez, akiket kezelt. Szerette ő is a zenét, majdnem tökéletesen zongorázott, de anyu szerint csak tinglitanglit, ahogy a filmeken a bárzongoristák. Én nem szeretem az operettet, de ő szerette, néha dúdolgatta is az operett slágereket, Ábrahám Pál Hawai rózsájából, a "Nem történt semmi, csak elválunk csendben, goodbye, goodbye, goodbye-t, vagy  Jacobi Viktor Leányvásárából a Dzsigolót. Így visszaemlékezve, olyan megható, ahogy az a komoly ember átszellemülten dudorászta: "Történt hajdanán, hogy egy hottentotta lány, Párizsba ment a kis bohó. Dzsigoló, dzsigoló, dzsigoló."  Bohóckodva utánoztuk, de ő azt hitte nem halljuk. A gyermekkorára emlékezett vissza, és talán ilyenkor volt nyugalma. Az édesapja a harmincas években módos gyógyszerész volt, aki a gyerekeket is vitte ilyen helyekre,  akkor ez dívott, az operettprimadonnákért rajongtak. Vagyonok úsztak el emiatt, a nagyapámé is.  Apu erre is jól emlékezett, mert tizenhárom éves volt, amikor az apja főbe lőtte magát. Ő került minden szélsőséget, küzdelmes fiatalkora volt, a maga erejéből érte el, hogy egyetemre járt, orvos lehetett. Mindenhez keservesen jutott hozzá, egzisztenciához, otthonhoz. Beleszokott ebbe a taposómalomba, hallatlanul szorgalmas és lelkiismeretes volt, és rabja a hivatásának. Képes volt háromszor visszarohanni, ha menetközben eszébe jutott, még mit javasol annak a betegnek, hogy a gyógyulását elősegítse.

Szerette volna, ha orvos leszek, és a bátyám is, aki aztán az is lett. folyton behívogatott a rendelőbe, hogy gyere be, úgyis orvos leszel, tudnod kell a dolgokat.  Például egy kisgyereket lefogni, ha injekciót adott be.

Anyu soha bele nem szólt, hogy mit akarunk, büszke volt a gyerekeire, mert mind a hárman sportoltunk. Csináltuk amihez éppen kedvünk volt, azt mondta rá: jó. Beleegyezett. Nem alakította a jellemünket, nem igyekezett irányítani bennünket valami felé. Egy nagy kétemeletes sarokház volt ahol laktunk, a Garibaldi utca kettő első emeletén,  a Pék utca sarkán. Szemben volt egy nagy teniszpálya, télen lejártunk oda korcsolyázni. Volt ott egy hatalmas rét, most oda is házakat építettek, de akkor szabad volt, nem volt nagy forgalom és oda jártunk állandóan.  Én még fociztam is, csúzliztam is. Lógtunk, amint hazajöttünk az iskolából, ledobtam a táskámat és rohantam. Nagy szabadságot élveztünk mind a hárman. A nagyok nem figyeltek oda, hogy otthon vagyunk-e.  A legjobb pajtásaink voltak a házmester gyerekei, és a házbeli vásott kölykök. Az utcán játszottunk. Mi testvérek szerettük egymást, marakodtunk, veszekedtünk, de ha valamelyiknek baja történt, vagy Ede megvert minket, és édesapa megbüntette, mi ott üvöltöttünk az ajtóban, hogy ne bántsa.  Apám igyekezett igazságos lenni, de anyu elfogult volt a húgommal szemben, benne vélte felfedezni a maga művészi hajlamait. Azt hitte, hogy ő egy félreismert tehetség. Nagyon muzikális volt, szerette a komolyzenét, sokat olvasott és a szobrászat különösen érdekelte.  Van is tőle egy kiégetett kis szobrom, az a címe, hogy Adonisz. A húgom kicsi korában balettet tanult, anyám Valiban látta teljesülni a vágyait. Csináltatta neki a balett kosztümöket és ajnározta. Persze a barátnői is dicsérték. Anyám élte a társadalmi életét. Volt tánctanárnő barátnője, szobrászművész, orvosfeleség, zongoratanárnő, ezek tartoztak a társaságába, és ment a nagy csivitelés. Apám beköszönt néhány percre, aztán kiment. Az volt a véleménye, hogy ezek nem őszinte barátnők, és ha anyám bajba kerülne, mind elhagynák. Anyu hiú ember volt, és ment a trakta, a kávéfőzés, az ital, a sütemény kínálgatása. És tényleg, egy ha akadt közülük, aki megmaradt mellette, amikor anyám szerényebb sorsba jutott. Az aesopusi mesét hozta fel apám, a róka és a hollót, hogy mindig dicsérték anyámat, de szép vagy, de csinos vagy, de jót főztél, sütöttél, ez ment, így hízelegtek neki. Tulajdonképpen féltékeny is volt apu, hogy anyut így tömjénezik, és még nagyobb lovat adnak alá. Egy időben Zebi bácsi is meg-megjelent a partikon, de aztán elmaradt, mert nagyon is szembeötlött, hogy miért jár ő oda. Anyám aztán minden héten háromszor eltűnt. Hétfő, szerda, péntek. Apám később már tudta, jött haza, hol van anyátok? Mi mondtuk, hogy elment a belvárosba, elment vásárolni, ide-oda, Marika nénivel ment. Majd apám találkozott Marika nénivel, és anyám nem volt vele. Apu végül felfedezte a dolgot, ami úgy történt, hogy anyunak szokása volt minket leküldeni nyaralni. Egyedül voltunk egész nyáron Zamárdiban a nagynénémnél. Aztán, amikor megkezdődött az iskola, szeptemberben ő vonult le hosszú nyaralásra, egy hónapra, mondván, hogy neki is szüksége van pihenésre. Egy ilyen alkalommal apám váratlanul odautazott. Tulajdonképpen én ültettem fülébe a bogarat azzal, hogy volt ott egy rokonunk, az Ervin bácsi, és ott is aludt. Apám kezdett gondolkozni, hogy mit keres ott egy férj a felesége nélkül. Tehát Joli nénihez valami köze van. Ha pedig így áll a dolog, akkor,  abban a nagy egyetértésben, lehet, hogy anyámnak is van valakije. Nem tudom, előtte rájött-e már arra a kapcsolatra, de anyám elmászkálásai mindenképpen gyanúsak voltak. Apu örökké, féltékenykedett, és többször felébredtünk arra, hogy kiabálás, veszekedés van a szobájukban, mert anyám kezdte nem magához engedni.

Ezután egyszer, amikor szeptemberben nyaralt lent anyu, apám kivett egy nap szabadságot, és leutazott Zamárdiba. Bement a házba, ott találta a hallban a nagynénémet feküdni. Szemben meg a folyosón, fürdőruhában jön a pap. Anyám félt, magára zárta a szobaajtót. Akkor apám elkapta a papot, hogy vedd feleségül. Aztán kiment, de előbb jól pofonvágta a nagynénémet, úgy  rohant haza. Akkor láttam életemben először sírni. Bejött hozzánk gyerekekhez és ott sírt, hogy édesanya elhagy bennünket. Mi a bátyámmal tanítás alatt lementünk egy vonattal a nénémhez, könyörögni anyámnak, hogy ne hagyjon itt minket. Nagyapánk, anyu apja is utánunk jött, ő nagyon tisztelte aput, és szerette volna megmenteni a házasságot. Talán egy hétig vártunk és anyu hazajött. Az az érzésem, hogy a férfi, ez a Zebi, akkor nagy csalódást okozott anyámnak, mert  nem volt hajlandó feleségül venni. Azt a kifogást találta, hogy ő pap. Apu azért egy közismert ember volt, félt a botránytól, hogy a feleségét elválasztja. Azonkívül ismerte anyámat, mennyire szórja a pénzt. Azt mondta, nézd Babuka, én a te igényeidet nem tudnám kielégíteni. Úgyhogy aztán anyám hazajött, nagy nehezen kibékültek apuval, de suba alatt fenntartotta a kapcsolatot. Szerencsétlen helyzet volt ez, mert ott volt a három gyerekkel, ő nem sokat ugrálhatott. Édesapa jó anyagi bázis volt. Ezt ott hagyta volna, de a másik nem vállalta. Tulajdonképpen szeretetigényes volt és ez a Zebi tudott neki szépeket mondani, amit apámtól nem nagyon kapott meg, mert nem tudott udvarolni és többnyire meg sem hallgatta, belekezdett valami mondókába anyám, és akkor ott hagyta, rohant a betegeihez.

- Ez a pap miféle ember volt?  - kérdezte Kálmán.

- Mi gyűlöltök Zebit, pedig tulajdonképpen nem volt aljas ember, csak önző, mérhetetlenül.  - Folytatta Magdi.  - Utáltuk, ahogy kinézett, olyan középtermetű, hízásra hajlamos, kicsit vörös képű, szemüveges ember volt. Apu is elnehezedett már egy kicsit az utóbbi időben. Gyerekkorunkban mindig nevettünk, hogy fürdőruhában olyan puha volt, rövidek a lábai, de felöltözve valahogy karakánabb, keményebb volt. Zebi az anyámhoz nem volt figyelmes, az hogy összekuporgasson valamennyit. Néha ugyan születésnapra, vagy inkább névnapra "meglepte." Mária volt Anyu, és ilyenkor mindig mutogatta, hogy mit kapott, többnyire szentképet, Szűzanya a Kisdeddel, ilyeneket. Ő viszont elhalmozta. Nem csak ajándékkal, hanem főzött neki. Sokszor fennmaradt éjszaka, mikor mind lefeküdtünk, és azt mondta, hogy ő késő éjjelig a konyhában van. Minket gyerekeket bántott, hogy éjjel képes csinálni mindent, húst sütni, és ugyanakkor ha édesapának kell valami, akkor morog. Aput mi szolgáltuk ki gyerekek.  Volt takarítónőnk, a Rózsi néni, egy héten kétszer, kedden és szombaton, de a gyerekszobát, Vali és én takarítottuk. Anyu azt mondta, ilyesmit egy lánynak tudni kell. Őt azonban elég sokszor nem találtuk otthon, amikor hazaértünk az iskolából. Mi tudtuk, hol van. Megmondta: "Utánam az özönvíz, és hogy gondoljatok, amit akartok." Apám hétfőn, szerdán, pénteken nyolctól, tizenkettőig rendelt, soha nem jöhetett haza. Anyám későn kelő volt, felkelt kilenc körül, féltizenkettő felé elkészült, és mielőtt az apám hazajött volna, elslisszolt. Mert, ha előtte készülődik, apának gyanús lett volna, hová megy. Előfordult két esetben, hogy apu megpofozta. Egyszer éjjel jött haza, ivott is. Már ahogy belépett felvágta a fejét büszkén, flegmán válaszolgatott, mire elcsattant a pofon. Apám jött aztán nekünk mondani, hogy "éreztem rajta az alkoholszagot, azért volt." Több ízben voltak rosszullétei, mindig mondta apu, hogy "a cigaretta, a fekete, az ital..." Akkor anyám felcsattant, hogy "nem igaz, mindig arra fogod!" De ő dolgozik, háztartás, főzés! "Egész nap a konyhában vagyok, és ezért van a rosszullét."  Ő cselédje a családnak.

Lassú volt, de nagyon jól főzött. Olyan remek hidegtálakat csinált, aszpikosat. Körülcsodálták a vendégek amikor kitálalta a sonkabombát, meg francia salátát. Rengeteg pénz elment kosztra. De apuval nem törődött. Mi gyerekek szolgáltuk ki. Olyan hálás volt, és annyira örült. Jól esett neki, hogy a vacsoráját odatettük eléje. Utána rohantam az ágyát megcsinálni, hogy lefekhessen. Mi azt láttuk, hogy Anyu főzőcskézik a Zebinek, mert "szegény" a népbüfébe járt az Áldás térre, és sajnálta, hogy milyen kosztot eszik. Volt úgy, hogy mi gyerekek két-három hashajtót összetörtünk és belekevertük az ételébe. Jött haza az anyám, mérges volt, hogy mit evett, mitől lehetett, biztos a dinnyétől, és akkor mi röhögtünk.

Már mindenki tudta, hogy  mi folyik itt nálunk. Apu se csinált belőle titkot, a régi betegeinek el is mondta. És rengetegen ismerték Anyut, látták őket itt-ott, és jöttek a hírek, a pletykák. Amikor a nagy sorskérdés fel volt téve, hogy Apám, vagy Zebi, mi apu mellett maradtunk volna egy nevelőnővel. De kiderült hamar, hogy Zebi megijedt a felelősségtől, nem merte anyut nyíltan vállalni. Mikor jöttek ki a periférián az éteremből, anyámat előre küldte mindig egy busszal, ő meg a következőre szállt. Apám egyszerűen tehetetlennek érezte magát ebben a dologban. Vallásos volt, és azt mondta, az egyházban is vannak esendők, a pap is csak ember. Kiderült, hogy azért beszélt a préposttal erről. A reakció az volt, hogy anyu dühösen jött haza, mert Zebit figyelmeztette a prépost úr, hogy óvatosabban csinálja, ő nem szól bele, de ne ilyen nyíltan.

Azért mégis volt valami eredménye, mert anyám több alkalommal jött haza idegesen, hogy a Zebi bácsi nem akar találkozni, nem ér rá, és amikor együtt voltak is, bosszantotta, láthatóan be akarta fejezni. És amikor anyám azt mondta neki, hogy miért, három gyerekkel is elhagytak már valakit, Zebi azzal jött, hogy ő fáradt és öreg. Lehetséges, hogy sok zaklatás érte és nem merte vállalni az egészet. Anyám már gyanakodott egy másik nőre, egy fiatalabbra. Egyszer utána ment amikor az Áldás térről elindult egy másik irányba, biztos valami tanítványához, de anyu azt gondolta, hogy tényleg valami fiatal nőt talált. És még én magyaráztam, jó ha fiatalabb az a nő, mert egy ilyennel nem kezd. És akkor kerek-perec megmondta Zebi, most már nem találkoznak. Sértegette anyámat, hogy erőszakos, féltékeny, pazarló, nem törődik a gyerekekkel, szóval mindent mondott, éppen csak azt nem, hogy a férjét is elhanyagolja.  De belekötött anyámba, semmi nem volt jó. És akkor jött haza sírva. Mindenképpen ránk nyomta a bélyegét, hogy hol apánk volt ingerült, hol anyánk, és láttuk, hogy na most ki kell menni a térre, mert itt már robbanás lesz

Hol voltak már a kezdeti idők, amikor még Zebi azzal hitegette anyámat, hogy szép öregségük lesz, ő elmegy nyugdíjba, mi is felnövünk, és akkor már csak nem kavar olyan botrányt az ő esetük, majd félrevonulnak valahová és szépen együtt élnek kettesben. Nem tudta anyu megemészteni, hogy ennyire becsapta, így hazudott, de végül be kellett mégis látnia, hogy milyen önző volt ez a férfi. A bátyám több ízben meg akarta verni a barátaival. Ezt aztán nem akartuk, majdhogy az apám tartott vissza mindentől. De amikor ez a kapcsolat szétment, mi a húgommal  rápingáltuk az ajtajára piros festékkel, hogy strici, strici, strici. Benne volt ebben minden dühünk, hogy így bánt anyuval, mert sajnáltuk. Aput viszont még jobban. És mások is csak őt sajnálták, minket gyerekeket nem. Tulajdonképpen mind lefoglaltuk magunkat, sportoltunk, zenét tanultunk, éltük a magunk világát, ami nekünk jólesett. A tanáraink mondták, kár, hogy nem foglalkoznak velünk, mind a hárman értelmesek voltunk és kitűnő tanulók lehettünk volna, de így csak kallódtunk.

Kálmán nézte Magdit, de nem látta elkallódottnak. Felzaklatta amit hallott, feltámadt benne az önvád: hogy ő milyen apa volt? Miért tartott ki mellette Elli? Vajon neki is lehetnek titkai? Férfi ügye. Magát nem ámította  - megszédült olykor. Lizával, a tüdőgondozó laborvezetőjével összeboronálták. De csak beszélgetés volt. Egy-két kellemes óra. Lehetett volna több is, ha Liza rámenősebb, vagy el   tudja hagyni a férjét. Ő elhagyta volna Ellit? Képtelen volt erre válaszolni. Most más a helyzet. Mi múlt el és mi kellene ahhoz, hogy Elli újra úgy ragaszkodjon hozzá, mint régen? Együtt élni szépen, kettesben. Az ember erre vágyik, ha valakit szeret. Most mindenképpen akarta, és Elliről, a gyerekeiről kezdett beszélni Magdinak, mint egy jó barátnak, bármelyik férfi kollégának. De Magdi nagyon is nő volt. És ő ezt érezte, kábulatba ringatta ez a közellét, a rányitott párás szemek, és a szelíden duruzsoló hang. Nézte a gömbölyded térdeket, a miniszoknyában. Megzavarta ez a szédítő erotika, amit alig-alig ellensúlyozott a nő okos tartózkodása. Az ahogy megpróbált tárgyilagos hangon beszélni egy olyan sorsról, ami szomorúan befolyásolta az életét.  Kálmán nem volt hozzászokva, hogy mások is így kitárulkoznak előtte. Talán nem is igen hallgatott végig senkit, most mégis egy idegen múltba  varázsoltan ült, és összehasonlítgatta a szülőket. Aztán magát is mint szülőt, erről beszélt, és látta Magdi szemében a sajnálatot, ugyanúgy, mint amikor az apjáról mesélt.


Eközben egy emelettel feljebb, Henrik kötekedett Pacsi Ilonkával, az ügyeletes nővérrel, hogy melyikük fusson le az igazgatói irodához, csak bepillantani, vagy kérni egy kávét. Végül aztán elkéstek, mert Magdi restelkedve, hogy ilyen sokáig feltartotta,  elköszönt Kálmántól, az pedig az ajtóból nézett utána. Így találta őt Henrik.  - Hogy-hogy igazgató úr, még itt vagy?  - Kérdezte széles mosollyal.  - Kicsit elbeszélgettük az időt Magdival. De most már indulok.  - felelte Kálmán. Azért azt még megkérdezte:  - egyébként minden rendben van?  - Nálam a legteljesebb mértékben,  - válaszolta vidám hangon Henrik.

                                              

                                                 16.

 

Két hónap sem kellett és kiderült, hogy az új Adjunktus nem veti meg a női nemet. És ez nem kis csodálkozást keltett, mert itt volt mellette ez a gyönyörű nő. Egyesek kárörvendtek, persze a nők, mások meg nem értették, és a férfiak közt itt is elhangzott, mint mindig, ha egy elérhetetlen nőről van szó, hogy azt is unja valaki. Hamar népszerűekké váltak mind a ketten a szanatóriumban.  Tényleg az volt, hogy mindenki kereste a társaságukat, és egyre erőszakosabbak lettek a meghívások. Látták, hogy az igazgató szinte minden nap náluk tölti az estét. Gémesi Aranka aztán, egyik délután, berontott az irodába azzal, hogy ma este pedig hozzánk jöttök. Így hát elmentek a könyvelőékhez.  Amit eddig nem tudtak, megtudhatták. Aranka ontotta a pletykát. De nem is biztos, hogy pletyka volt. Mert ilyen elképesztő dolgokat, nehéz lenne kitalálni.

Már megettek mindent, rántott húst, epres lepényt, meg ittak is jócskán, bent ültek a szobában a terített asztalnál, kicsit úgy szétválva férfiak, nők. Gémesi Ottó Henriknek, Aranka meg Magdinak nyomta a sódert. Azt mondja:  -  Volt egy eset. Jött a párttitkár abajgatni engem,  hogy Aranka, az egész faluban beszélnek róla, hogy mi van a Bori nővérrel. A nővérek elmondták, hogy mekkora hasa volt, és kivett három napot, aztán amikor visszajött, már nem volt hasa. Én viszem itt helyben a személyi dolgokat, igyekeztem elkenni, most mit hülyéskedjek. Aztán kiderült, hogy már a faluban is tényleg fecsegnek róla. Nem volt rossz nővér, Hudásziban lakott, épp szabadnapos volt, kiküldtem érte Viktort. Mondom neki, Borikám, itt ezt és ezt mondják az emberek. Tudtam, hogy Kallós főorvos, aki már azóta szintén elment, behívatta, hogy Bori, magának is jár a munkaidő kedvezmény, mert látom baba lesz. Mondom a nővérnek, maga ezt visszautasította Boriska, de most már a faluban is mondják, hogy állapotos volt.  Ha igaz, mondja meg, ha nem igaz, bizonyítékot kell adni. Mert volt terhesség, nincs terhesség és baba sincs, akkor mi lehet? Jött aztán a rendőrség,  három kocsival, egyik  Hudásziba ment a lakására,  a másik Árokszállásra, mert azt vallotta, hogy ott szülte meg és bedobta egy kútba. Kiderült, hogy nem is vizes kút volt, hanem egy kiszáradt. Aztán közben mégis elárulta, hogy felment Pestre a Maxim szállóba, és a WC kagylóba szült, ahogy Szemes Marival volt az a film, mikor az anya a gyereket eltette, szó szerint ez az eset volt. Egy harmincöt éves nő, két nagy gyerekekkel. Kérdezték tőle, ha egy egészségügyi dolgozó nem akar gyereket, miért kell ekkora szörnyűséget elkövetni? Azt mondta, nem tudja. Na vegyél Magdikám,  - kínálgatta Aranka a süteményt, de Magdi ránézni se tudott volna, ilyen történet után.

Henrik sem járt jobban, őt meg Ottó borzongatta egy orvosnő esetével. - A diri felvett egy orvosnőt két éve, mert sorra itt hagyta minden doktor a szanatóriumot, és csak egy alorvos maradt a női osztályon.  - Kezdte mesélni.  - Ez a Póka Irma doktornő Debrecenben végzett, különböző falvakban volt már, aztán levelet írt a megyei főorvosnak, hogy ő azt hallotta, sok orvos hiányzik a megyében, és ide jönne, mert tüdőszanatóriumban szeretne dolgozni. Behívatták, majd szóltak Birkás igazgató úrnak, hogy kap egy orvost. Na ez az Irma ide jött. Borzalmas, hogy miket művelt. Lement a tálalóba,  azt mondja Grófnénak, tudod Vas Idának, a konyhafőnöknek, hogy amivel a tejet merik, az az edény piszkos, és az ő edényével adjanak neki. Azt feleli erre az Ida, hogyha én akarnék azzal merni, a doktornőnek kellene visszatartani. Aztán meg a papírszalvétát nem engedte rátenni a kenyérre, hogy az koszos. Ida azért rátette, ő meg kint ledobta róla. Lakatot tetetett a nővérszálláson a szobájára. Idehozta az édesanyját. Fel is vették, kezelték, bevették a kórház létszámába, kosztot vihetett neki, gyógyszert, mindent. De folyton veszekedett mindenkivel, a betegekkel is goromba volt, néha úgy viselkedett, mint egy őrült. Az igazgató kihívta a megyei ideggyógyászt, aki három és fél órát beszélgetett vele. Utána azt mondta a dirinek, nézd olyan fázisban van, hogy ennél betegebbek is dolgoznak. Amikor végre sikerült eltanácsolni, jött egy újabb doktornő, a Cigli Erzsébet. Ezt Bokor Tihamér, a gazdasági vezető ajánlotta. Ő találkozott vele a megyei tüdőkórház huszadik évfordulóján. Megjelent itt, mint egy apácanövendék, olyan szolidan. Felvettük. Erre röhögve jönnek pár nap múlva mondani, hogy milyen híre van ennek a nőnek. Tizenhat éves gyerekekkel adta össze magát, a dobroki Szabadság parkban. Akkor még a megyei kórház idegosztályán dolgozott. Birkás doktor felhívta az osztályvezetőt, aki azt mondta, még ilyen rendes orvosa nem volt. Mondtam Arankának, látod, ilyenek az emberek, összevissza beszélnek. Két ápolónőnk járt Dobrokra, nővértanfolyamra és ott mesélték a doktornőről ezeket. Na aztán elindult itt is a dolog. Hozott egy férjszerűséget, színházi segédmunkás volt, állandó munkanélküli. Tipikus strici, felesége volt, és mellette  Cigli Erzsébet doktornő. Először bérelt neki szobát a nővérszálláson, később aztán már semmi forma nem volt. Az igazgató kitiltotta a szanatórium területéről, megmondták neki, hogy ha beteszi a lábát, a portás fogja kidobni. A doktornő leszaladgált  a portához, ott folytak a csevegések. Együtt ittak a Betérőben az állomás mellett. Egyszer aztán láttuk lilára verve. Neki ilyen brutális férfira volt szüksége, de a férjszerűség itt hagyta. Mentünk ki kocsival, és itt a vasúti sorompó, meg a szanatórium között, délután félötkor közösült. Egy kicsi nő volt és egy hatalmas emberrel...  Aztán sorra jöttek a különféle kemény fickók, büntetett előéletűek, ki-bejártak  az ablakon a nővérszállásra, ott aludtak nála. Hozták a hírt a faluból, hogy a Korsós Ernő csiszolja a parkettát, és Erzsike meg segít neki csiszolni. Ezután kiderült, hogy kirakták meztelenül az utcára. No akkor az igazgató úr is megsokallta. Behívatta, hogy van két választása, vagy lediktálja a felmondását, vagy fegyelmit indít ellene. Amikor megtudta, hogy kap hat hét felmondási pénzt, ész nélkül felmondott. De ez csak két eset a sokból,  - mondta Ottó, - a doktorokról is volna mit mesélni. - Henriknek azonban ennyi is elég volt. Felmérte a hallottakból, hogy itt nem lehet szélhámoskodni, mindenkiről mindent tudnak, még ami nem igaz, azt is. Látta jól, hogy Vera mennyire sündörög körülötte. Nem zavarja, hogy itt van Magdi, akinek a lába nyomába sem érhet, mint nő, de azért ácsingózik,  és biztos abban, hogy előbb-utóbb hanyatt fekteti. Szerencsére ez a nagy dumás Ottó arról kezdett beszélni, hogy amióta Károlyi főorvos úr vette át félállásban a szanatóriumot, sok minden megváltozott. Ő jobban odafigyel a kollegákra, nem tűri a lazaságot, kilengést. Még Bokor Tihamért is szerette volna eltávolítani. Birkás doktornak jó embere volt. Együtt ünnepelték a névnapjukat. Volt ám hideg csirke a diétásoknak. Már egy héttel előbb erre készült a konyha, meg kellett ünnepelni az igazgató neve napját. És  Lenke mindig megsúgta a dolgozóknak, az alattvalóknak, az apostoli királyuk elképzelését, a névnapját illetően, hogy mégis, milyen ajándék kellene. Nagyon meglepődött mindenki, amikor kiderült, hogy az új igazgató nem tart semmiféle névnapot, és ajándékra sincs szükség. Nem kell már gyűjteni. Bokor  Tihamér megorrolt, mert így az ő ünneplése is elmaradt. És hirtelen minden megváltozott. A hír az volt, hogy őt erősítésnek küldte a megye, mikor sorra elmentek a gazdasági vezetők is jobban fizető helyekre. De az igazság az, hogy Bokorral nem tudtak mit kezdeni. A régi helyén is ennyire hülye volt, viszont a bátyja belügyes, valami nagy potentát. Károlyi igazgató úr is tudta, de ez mindig mindent kimond, és az orvosai előtt hangzott el amikor mondta, hogy ennek az  idehelyezésével aztán jó kicseszett velünk a megye. Ezt visszamondták Sulyoknénak, a megyei személyzetisnek, és az kijött ellenőrizni, a gazdasági főelőadóval és a megyei főorvos helyettessel. A probléma az volt, hogy amikor Sulyokné kérdezte Károlyi doktortól, kit találna jobbnak Bokor helyett, bedobta az én nevemet. Ez volt a legnagyobb baklövése, úgy nézett ki, hogy közösen fúrjuk Tihamért, mert én akarok a gazdasági vezető lenni. A főnökkel alig foglalkoztak. Rám szálltak. Vizsgálták, kik voltak itt, és mi volt a menü, hányan voltak, itt főztek-e rájuk? Mint minden kórházban, nálunk is megjelentek  néha újságírók, vagy tüdőgondozói orvosok más járásokból. Volt egyszer egy külföldi társaság is, az Országos Intézetből hozták őket, persze, hogy itt ebédeltek. Novemberben volt a vizsgálat, és január közepéig nem szóltak hozzánk. Volt egy feljelentés, de senkinek nem mondták meg. Hanem az Aranka véletlenül kiugratta a nyulat a bokorból. Szilveszter után tréfálkozott Viktorral az élelmezési iroda előtt, és Lenke, a volt igazgató özvegye, éppen ott járt, aztán megkérdezte Arankát, hogy milyen pezsgőnk volt szilveszterkor. Ő meg nagy komolyan mondta, hogy nagyon jó orosz pezsgőnk, meg francia pezsgőnk volt, de már nincsen. Hogyhogy nincsen? Mert itt volt egy sereg nyomozó szilveszterkor és mind megitták. Ez volt január negyedikén, és egy hét múlva megjelent Sulyokné a két sameszával, és hívattak az igazgatói irodába.  A megyei főorvos-helyettes azt kérdezte tőlem,  hogy miért nem ebédelek én az intézeti étteremben? Mondom, az intézetben jó koszt van, de a feleségem még jobbat főz. Hát tejet szoktam-e hazavinni? Mondom igen. Azt mondja, mennyit? Mondom amennyit beletöltenek, hogy abban két liter van, vagy csak három deci, abból nem csinálok problémát. Mindennapra fizetünk, de nem is mindig viszünk. Különben, ha bárki bemegy az étterembe reggelizni, eléje teszik a két literes kancsót, és  ha hat szelet kenyérrel hat bögre tejet akar meginni, annyit iszik. A másik dolog, hogy nem egyedül én hordok tejet, itt van még nyolc lakó rajtam kívül a nővérszálláson, és a szakmunkások is hordják. És a  garázs az enyém? Igen az enyém. Saját anyagomból? Igen, mindenről meg van a számlám. És a központi fűtést, hogy vezettem be? Úgy hogy a dolgozók munka után dolgozgattak, és én adtam valamit. Akkor előjöttek azzal,  hogy kihallgatták az egyik dolgozót, a Dudás Győzőt, és az nem tagadta, hogy néha hivatalos idő alatt is dolgozott, és az nem szabályos. Mondom, igen, az meglehet, de amikor a Kohán főorvos úr lakását leválasztották, az sem volt szabályos, Bokor kartárs tudja,  mint gazdasági vezető ő engedélyezte. Na akkor rátértek a dolog lényegére, hogy szoktunk-e mi járni valahová. Mondom, nem szoktunk mi járni sehová. Hát a Károlyi igazgató úr jár-e hozzánk? Igen, szokott járni, nincs neki hová menni. Dobrokon lakik egy kis szobában, ide jár ki, itt étkezik, persze, hogy van amikor hozzánk lejön.  Szokott-e nálunk vacsorázni? Hogyne, természetesen. Nagyon szereti a vadat, és ha sikerül vadhúst szerezni, meg is hívjuk. Szóval maguk nem járnak sehová? Nem. Hogy szilveszterkor hol voltunk? Itthon. És nem volt nálunk senki? Nem. Biztos?  Hát kérem, itthon voltunk, én már csak tudom, hogy nem volt nálunk senki. No végre elmentek. Rájöttek, hogy a feljelentés alapján semmi konkrétumot nem tudnak összeszedni. - Na koccintsunk, - emelte a poharát Ottó. Henrik épphogy csak a nyelvét dugta a pohárba. Fél füllel hallotta, hogy Aranka épp a házasságuk bonyodalmait meséli, de Magdi is úgy gondolhatta, mint ő, hogy ennyi elég volt már egy hosszú nap után.

Ez az első családi látogatás mindkettőjüket lehangolta egy kicsit. Magdit felkavarta amit a megölt csecsemőről hallott, azután már fel sem fogta, mit mesél Aranka a válása komplikációiról. Henrik meg rosszkedvű lett attól a felismeréstől, hogy ez egy szemétgyűjtő telep, ide valamire való orvos nem jön.  Persze a legszomorúbb felismerés az volt, hogy ő még ide is csak a prof. jóindulatából kerülhetett. Még mindig a fülében csengett az az undorító hang, ahogy mondja: Köszönje meg, kérem, hogy megvetésem és minden késztetésem ellenére, nem továbbítom a káderlapján a véleményemet.

Másnap délelőtt Magdi felszaladt hozzá az urológiára, hogy telefonon keresték a megyei személyzeti osztályról, és azt kérik, hívja őket vissza. Mi az ördögre jöttek ezek rá, gondolta, és újra elfogta a tegnapi rossz érzés, hogy itt valami gáz van. Mégis csak elpofázta a dolgot a professzor. Telefonált, és azt mondta neki a titkárnő, hogy holnap háromra várja  az osztályvezetőnő.

Ez aztán egy idegesítő éjszaka volt. Illetve ő maga volt ideges, nem tudott aludni. És már annak is örült, hogy két óra körül lecsengetett hozzá Vera az osztályról, hogy a végbélfekélyes Korcsok bácsinak, heves fájdalmai vannak. Magdi félálomban mondta, csak menj nyugodtan. És ő felsietett az urológiára, ellátta az öreget, aztán az orvosi szobában újra megdugta Verát.

                                      

                                                   17.

 

Sokkal nagyobb irodát képzelt el a személyzeti osztályvezetőnek. Az íróasztal majdnem betöltötte, két fotel fért még el. A falon a szokott hármas, Marx, Engels és középen Lenin portréja,  az íróasztalon is volt egy bronz Lenin fej. Az ablak melletti polcon pedig apró mütyürök, szobrocskák, plüss állatok, jellegzetes szovjet és NDK giccsek, ajándékok a kintjárt kollegáktól. Ismerte ezt, minden szokványos volt, hasonlóan az ilyen hivatalos helyiségekhez. Lehetett volna bármelyik kisebb funkcionáriusé, de aki az irodában fogadta, egy szőkére festett hajú  molett nő volt, a negyvenes éveiben, széles puha arccal és dülledten nedves szemekkel. Nem várt tőle jóindulatot. Kielégítetlennek és rámenősnek látszott. Várta, hogy mivel kezdi, milyen bűneit sorolja, de Sulyokné, a vártnál sokkal barátságosabb volt.  Az íróasztalnál maradt ugyan, de neki helyet kínált magával szemben, így aztán mindvégig Lenin simára csiszolt bronz tarkóját bámulhatta, ami úgy hatott, mintha a fej a nő hatalmas mellei közé furakodna. - Kávét? - kérdezte Sulyokné, de nem várt választ, csengetett és a belépő titkárnőnek annyit mondott:  - Kettőt. - Aztán behozta a nő a kávét, és még mindig nem kérdezett a személyzetis semmit. Henrik kezdett aggódni, hogy valóban nagy baj van.  Aztán egyszer csak elnevette magát az asszony - Mi az, csak nem izgul? - Nem, dehogy! - Lepődött meg Henrik. - Nincs is oka rá - nyugtatta meg Sulyokné.  - Nem tudom, miért van az, hogy a személyzetis előtt mindenki berezel,  - nevetett  - pedig higgye el doktor úr, mi senkit nem eszünk meg. Azért vagyunk, hogy segítsünk. A jó embereinket pedig előbbre juttassuk. Na mondja csak, hogy tetszik magának az a kóceráj?   - Ez beugratás - gondolta Henrik. Óvatosan akart fogalmazni.  - Nekem rendben van minden. Nagyon szép hely, most már alakul az osztály.  - Az urológia - tette hozzá Sulyokné. - Azt tudja, hogy maga ott az egyetlen urológus. - Persze, tudom, de ez azért tbc-s osztály.  - Nyilván, hogy az. Mi akartuk, hogy az legyen. - Ezt úgy mondta, hogy ő érezhesse azt a hatalmat, amit képvisel. Ez a nő veszélyesebb, mint gondoltam, kezdett szorongani Henrik. De Sulyokné mindjárt feloldotta benne a feszültséget. - Hallom, maga nagyon jó orvos, szeretik a betegek és a nővérek. - Ebben az utóbbi megjegyzésben volt azért valami mellékzönge, de Sulyokné tovább lépett ezen. Magdiról kezdett beszélni. - Nem házasok, igaz? - Még nem, de... - Nem azért kérdeztem, mindenkinek szíve joga, és magánügye, hogy és mint él. Ugye, Magdinak hívják? - Henrik Bólintott. - Károlyi igazgató úr mellett dolgozik, nem?  - De, de, az irodán titkárnő. - Maga, Henrik, hogy van az igazgatóval, jól kijönnek? - Szerintem igen. - Mi az, hogy szerintem? Hát csak tudja, hogy milyen a viszonyuk. - Jó, mondhatnám, hogy baráti - felelte idegesen Henrik. - Remek beilleszkedési képessége van - állapította meg Sulyokné - ez dicséretes. Van ott néhány rendes ember. Bokor Tihamérra felhívom a figyelmét, ő a gazdasági vezető, találkozott már vele? - Ő volt az első, akivel megismerkedtem.  - Nagyon helyes, őbenne megbízhat, nagyon rendes ember.

Ekkor kopogtak, és minden bejelentés nélkül belépett egy vékony termetű férfi, jó öltönyben, nyakkendővel. Az arca sötétebbnek hatott, mint amilyen valójában volt, talán a fekete borostája miatt. Látszott, hogy naponta legalább kétszer kell borotválkoznia. - Szabadság, elvtársnő - köszönt vidáman, - látom zavarok. - Nem, nem - állt fel a székéből Sulyokné. - Egy kedves munkatársunkkal beszélgetek, de már végeztünk is. Botár adjunktus úr Pusztamarsról, Kovács Mihály kollega, a Vöröskereszt országos instruktora - mutatta be őket. - Ó ez nagyszerű  - nyújtotta a kezét Kovács. - Tudna rám is áldozni néhány percet? - Hogyne - felelte Henrik és valamiért elmúlt a nyugtalansága. Azt érezte, hogy belekerült valami szűkebb körbe, ahol csupa jó szándék várja. - Átadhatom az irodámat  - mondta Sulyokné. - Nem, Sárika, köszönöm, majd átmegyünk a Vöröskereszt irodájába.

Ez közel volt. Keresztül vágtak a platánfás téren és meglátta a vöröskeresztes táblát egy frissen tatarozott  emeletes épület falán. Apró, üres irodába vezette őt Kovács. Leült az íróasztal mögé és egy dossziét vett elő. Henrik mintha a saját nevét látta volna ráírva. A férfi intett neki, hogy üljön le. Az íróasztal előtt csak egyetlen szék volt. Odaült, s úgy érezte magát, mintha vizsgán, vagy valami kihallgatáson volna. És ez az érzése be is igazolódott. Az asztal mögött ülő férfi, szúrós szemmel vizslatta őt, és azt mondta: - Tudunk az apja botlásáról, alorvos úr. Bocsánat, eltévesztettem: adjunktus úr ! - helyesbített gúnyos éllel, és bámult rá tovább, keskenyre húzott szemével. Henriket kiverte a víz. Neki ugyan semmi köze nem volt ahhoz a dologhoz, de ez az ember úgy tudta mondani, mintha ő megölt volna valakit. - Tudjuk, hogy önkritikát gyakorolt az egyetemi csoportgyűlésen, és mondjuk ezért dicséretet érdemel - folytatta a férfi.  Henrik azt gondolta, feláll és ott hagyja ezt a vöröskeresztes pasast, hát ki ez, mi köze van ennek a keskenybajszú fickónak az ő dolgaihoz? Épp tiltakozni akart, amikor Kovács keményen, ellentmondást nem tűrő hangon folytatta.  - A maga múltja igen zavaros, mondhatnám, erkölcsi fertő. Tudjuk, hogy mit művelt, és azt is, miért kellett az Országos Tüdőgyógyintézetet elhagynia. Lehet, hogy azt gondolta, na ezt is megúsztam. És eddig így is volt. Szerepünk van ebben. És lehet, hogy másban is: Előrelépés a karrierjében, vagy a süllyesztő. - Ki ez az ember? - Rettent meg Henrik. Látta ahogy  a férfi elvigyorodik. - Ne gondolja, hogy a jóistennel beszél, vagy az ördöggel. Én a Belügyminisztérium III/III-as csoportfőnökségének a tisztje vagyok. Mi a szocialista rendszer  támaszai vagyunk, meg akarjuk, és meg is fogjuk védeni a belső reakció ellen. Pedzi már? Államérdek, amit ajánlok, egyszerű, nem?  - Mit? Mit ajánl? - Préselte ki magából a kérdést megrettenve Henrik. - Na ugye, hogy érdekli a feladat. Maga doktor úr tájékoztat minket egy két dologról, ezzel senkinek sem árt, megígérem, csak bizonyos információkhoz jutunk. Maga figyeli a környezetét, és leírja pár sorban a tapasztaltakat. Mondjuk hetenként eljuttatja nekem. A megfigyelés elsőszámú célpontja Dr. Károlyi Kálmán. Ez nem lesz nehéz, naponta találkoznak. Maga csak figyel és feljegyzi, mikor mit mond, például a rendszerről, vallásról, vezetőkről.

- No de, hogy képzeli? - Tiltakozott Henrik felháborodva. - Ez aljas besúgás! - Egy bizonyos szempontból annak látszik, - mondta Kovács - de ez inkább az állambiztonság kategóriájába tartozik, és szocialista hazafiság. Érezze magát megtisztelve, hogy a III/III-as  csoportfőnökség ügynöke lehet, és hogy én leszek a maga tartó tisztje. - Ezt olyan fölénnyel közölte, hogy Henrik megrettent  attól, milyen nagy hatalmú emberrel került ő össze. Rá kellett jönnie, hogy vagy aláírja a besúgói megbízatást, vagy mehet vissza a világ végére, örökös alorvosnak, talán még annak sem, hiszen már most annyi terhelő adat gyűlt ezeknél össze, és még kreálhatnak is hozzá, hogy azonnal eltávolíthatják az orvosi pályáról. - Szépen töltse ki ezt a kérdőívet - tolt eléje egy rubrikás  lapot a tartótiszt, az ő fényképével, és megvárta, amíg kitölti, azután azt mondta: - Nem a saját nevén jelent, hanem választunk egy álnevet, mondjuk Huszár, vagy Béres, Molnár - tanakodott, majd Henrikre mordult, - mondjon már maga is egy nevet Botár. - Henrik meg rávágta: - Dr. N. - Hülyeség! - csattant fel a tartótiszt, de aztán felhúzta a szemöldökét, és mintha megvilágosodott volna valami az agyában, azt mondta: - Jól van Dr. N. Nézze, ide írom a személyi adatai fölé a kartonjára.  Mától kezdve maga a Dr. N. nevű, III/III-as ügynök. Itt a beszervezési nyilatkozata, kanyarítsa szépen alá, de most még, ha kérhetem, a valódi nevét.

 

                                                  18.

 

Nem volt unalmas ez a nyár, munka dögivel, és mégse volt jó semmi. Így morgolódott Viktor, mert épp az előbb hordta le mindenféle zsiványnak Bokor Tihamér, ez az istenbarma. Azt találta ki, hogy Bendegúzból mért ne húzhatnának egy kis hasznot, hisz jó erőben van, alkalmas hágatásra. De lóval, aztán lenne itt annyi öszvér, mint a nyű.  Ő beszélte rá  Korsós Ernőt, hogy hozza a vasúti rámpára Szellőt, a gebéjét, majd Bendegúz csinál neki egy kisöszvért. Volt ott elég érdeklődő, főleg a kocsmából, többek között Mózer Vince, akinek hatalmas lovai vannak, háromszor kitelne egyikből a Bendegúz. De jól van, ő odavezette a szamarat az állomás rámpájára, és úgy a közepe táján megfordította pofájával a lejtnek lefelé. Oldalt ott állt ez az istenátka Bokor is, de fönt a rámpán mindent neki kellett csinálni, noszogatni azt a nagypofájú Ernőt, hogy faroltassa már a Szellőt Bendegúz elé, hátha felcsigázza. Mert még a vége se látszott a micsodájának, pedig máskor órákon át nyargalászik  lengetve a kieresztett dákóját. A nép persze röhögött, bíztatták Bendegúzt, de még jobban a Szellőt, hogy riszálja kicsit magát, lejtsen egy csábos táncot. Először is Bendegúz ott akarta őket hagyni, egyszerűen leszökkent a rámpáról, még jó, hogy lába nem törött. Vagy inkább az övé, mert persze ő is vele ugrott, kezében a kantárszárral, hogy el ne pucoljon onnan. Inkább hagyni kellett volna, akkor elkerülhetik azt a nevetséget, hogy ő Bendegúzt újra visszaállítja a rámpára, a megriadt Szellőt meg Ernő a lejt végéhez, ugyanúgy farral. Hát az igazság az, hogy a ló már elkezdett sárlani, ezt kellett megérezni Bendegúznak. Ő duruzsolgatott neki, simogatta, úgyhogy a szamár egyszer csak kieresztette a hímtagját, a nézők, főleg a nők nagy rivalgására, és megindult a ló fara felé. De akárhogy is lejtett meredeken a rámpa, hiába ágaskodott Bendegúz, a ló illendőjét sehogy se érte el. Így vesződtek megannyi próbálkozással, míg végül Korsós unta meg, és nagyot köpött Tihamér felé, hogy őt ne tegyék falu csúfjává, hisz ez egy kutya, nem is szamár. Szégyen volt, nem vitás. Azóta nem is mert Bendegúzzal a faluba menni. Bokor őt hibáztatja, és mindenféle kifogást talál a munkájában. Most például, az éjszakai nagy zivatar után, hogy milyen gazos ez a grupp, egy ganajdomb, és azt mondja, hogy ő egy mihaszna naplopó. No ha mégis visszafelelhetne neki, tudna mit mondani.  Az egész világ azon röhög, hogy ez milyen bomlott agyú. Mint zabigyerek genetikai vizsgálatot akar, mert amikor az anyja lány korában Hadlaczkyéknál volt cseléd, a fia felcsinálta a tanyán. Aztán, hogy botrány ne legyen, kitalálták, hogy a kocsistól van, és  el is kellett neki venni. De most, hogy ez a Hadlaczky gyerek már nyolcvanhat éves, Bokor mindenáron azt szeretné elismertetni, hogy az az apja. Negyvennyolc évig nem hiányzott neki, de most úgy gondolja, hogy elég öreg ez a Hadlaczky bácsi, és ha be tudja bizonyítani az állítását, akkor még a nagy házát is megörökölheti tőle. Egy volt kulákét. De hát úgy látszik, most már nem számítanak ezek a dolgok. Egy ilyen ember parancsolgat, és alázza meg naponta a beosztottait. Őt kellene jól helyrerakni. Akkor kiderülne, ki a hülye. A múltkor is vásárolt egy csomó csavarkulcsot. Hiába, hogy a karbantartóknak nyolcasra volt szükségük, ő tizennyolcast hozott. Neki a kulcs az kulcs, a csavar-csavar. No hát a parkkal is  mit művel. A negyvenöt holdból még a ruszkik kiirtottak vagy másfél holdat, mert  kellett nekik a fa a hidak építéséhez.  Ezt a területet akarja mindenáron szántónak használni. Pedig ez a parknak a része, és fával kéne beültetni. Vett egy traktort, hogy majd azzal szánt-vet, répát termel. Most itt van a traktor és egy külön traktoros rá,  a Bajusz Karcsi, aki azt mondja, hogy ő mást nem dolgozik, csak amit a traktorral kell.  Egy évben ez hány hetet tesz ki? Így aztán mindennap elpiszmog vele vagy húsz percig. Már mindenki mondja, hogy legjobb lenne, ha Bokor is csak a fizetéséért jönne ki harmadikán, mert ha itt van, az kész katasztrófa. Csak nem lehet ellene semmit tenni, mert ez a megyénél pártbizottsági tag, meg a megyei sportegyesület, az MSE  elnökségi tagja, és a népi ellenőröknek is valami vezetője. Közben olyanokat csinál, hogy az emberre rájön a rosszbaj. Most a télen például, vett a fűtéshez  ötezer csomag alágyújtóst, de nem iparit, hanem amilyet a háztartások számára gyártanak, nylonzacskóban, majdhogynem szalaggal átkötve. Ezzel hét kazánba befűteni, amikor otthoni kis kályhákba való!  Itt van a fűrészgép, már hegyekben áll a fűrészpor, egy hordóban össze lehetne keverni fáradt olajjal, és fillérekből meglenne a begyújtás. Birkás igazgató úr nem törődött ilyesmivel, mert őt se érdekelte más, csak a disznai. Megértették egymást Bokorral. Károlyi igazgató úr viszont néha perel vele. Az alágyújtóst például visszaküldette a Tükerhez. Meg a műszereket is. Mert ez az idétlen mindent meg vesz, ami megtetszik neki. Hozatott a múltkor egy betegemelőt, ami egyáltalán nem is működik. Azt mondja olcsó volt, mert a festék  kicsit le van verve róla. Grófné, a Vas Ida azt meséli, hogy vett ez a barom a konyhának két olyan ételmelegítő kocsit, amibe csak négy beteg ételét lehet betenni, fönt az osztályokon meg harminckilencen étkeznek.  Már mindenki csak röhög, amikor Tihamér ötleteit meghallja. Ő viszont egyszer össze is veszett vele, mert a Bendegúzt meg akarta patkoltatni, holott mindenki tudja, hogy szamarat patkolni nem lehet. Aztán néha meg bizalmaskodik. Azt kérdezi, a Károlyi igazgató úr parancsolta meg, hogy minden nap friss virág legyen az irodában? Nem az igazgató úr, felelt Viktor, hanem ő magától csinálja. Hát azt nem kell neki tudni, hogy a Magdikának szedi le.  Ráförmedt, hogy na Viktor,  maga aztán  tudja, kinek kell a seggét nyalni? Ha nem fogja vissza magát, biztos pofán vágja. Mert azt meg látja, hogy mennyire fürkészgeti ez is Magdit, a nyála majd elcseppen.

Ez itt most a szenzáció, az adjunktus úr élettársa. Azt mondja a Pacsi Ilonka, hogy a nő tán még nincs elválva. Figyelik ám minden mozdulatát. Az Ilonka le-leszalad kávéért az irodába. Az ajtó nyitva, bárki beláthat. Ott gépel Magdi, ahogy az igazgató úr diktál neki. Aztán már mégis megy a susmus, hogy az öreget meg akarja fogni, vagy már meg is fogta. Viktor ezt olyantól hallotta, aki nem szokott zöldeket beszélni. Gémesi Aranka lehívta a minap, mert egy hete csöpögött már a csapjuk. Épp akkor látogatta meg Detti,  a nővére Dobrokról, kiültek a konyhába, ami a fürdőszoba mellett van, és valamit ettek. Ottó bement a szobába tévét nézni, Viktor meg javítgatta a fürdőkád csapját. Aztán azt hallja egyszer: - Na, milyen az új doki?  - Szerintem rendes - mondta Aranka. A testvére meg csak kérdezgetett. - Hát az asszony? - Kicsit furcsa az biztos.  - Furcsa? Mi az a furcsa? - Ahogy az igazgatóval vannak. - Miért, mi van? - Elmondom neked,  Dettikém, ahogy én látom. Ezek egymásba vannak zúgva. -  Ne mondd? Ezt te miből gondolod?  - Az, hogy valaki valakivel rokonszenvez, kedvesebb-e hozzá, azt ott lehet észrevenni elsősorban a munkahelyen. Mint ahogy a mi összekerülésünket is Ottóval az vette észre, aki közvetlen velünk dolgozott. Látták ahogy egymásra nézünk, és hogy itt valami kezd kialakulni. Ezek is ott vannak ketten az igazgatóiban, percenként ki-bejár valaki. Csak én legalább hatszor bemegyek egy nap. Kedvelem mind a kettőt. Kálmán nem hasonlítható Birkáshoz, és ez a Magdi is ahogy kezdte itt, egy szolid nőnek tűnt, remekül tudott hallgatni, jól tudta magát adminisztrálni, hogy intelligensnek látszódjon, mert elolvasott egy-két könyvet. Szépen tud mosolyogni, egy szeretetre méltó teremtés. Én is megszerettem.   - Na és mikor kezdődött minden? - kérdezte Detti. Viktor meg abbahagyta kicsit a zörgést és fülelni kezdett. - Voltak nálunk látogatóban a Henrikkel, kurvára csinos volt, sötétkék nadrágkosztüm, fehér garbó. Van benne valami kettőség, mert azt látom, hogy egyébként kicsit hanyag, rendetlen nő. De amikor jön a főnök, úgy félhárom körül, mintha meg lenne kergülve, gyorsan festegeti magát, illatosítgatja. Egyébként is éles szemem van az ilyen dolgokra. Még egyszer elrendezi a vázában a virágot, mert mindennap friss rózsával várja Kálmánt. - Ez igaz - bólintott a fürdőszobában Viktor. - Na és ahogy belép a főnök,  - folytatta Aranka - nagy kézcsók, bűbájos nézések. Amikor először láttam, azt gondoltam, azért ez  már sok egy kicsit. Vagyunk itt páran nők, de nekünk még nem csókolt kezet. Na ezután bizalmasan beszélgettem Magdival. Mondom neki, te Magdika,  mit akarsz ettől az embertől, akinek három gyereke van. Nagyon  meglepődött, Aranka te tudod? Én tudom, de lassan már más is meg tudja - mondtam neki. - És már le is feküdtek egymással? - Kérdezte izgatottan Detti. - Nem hiszem, Magdi is tagadja - felelte Aranka. - Mert voltak köztünk aztán bizalmas beszélgetések. Magdi azt mondja, hogy ő beleszeretett Kálmánba. - Ehhez Henrik mit szól? -  Az egy nagy kujon, azt beszélik a lányok, hogy lefektette Verát. Megy érte itt a harc. Magdi már a harmadik nő, akivel együtt él. Ez a vonzalom a főnöknél nem úgy kezdődött, hogy na van egy klassz beosztottam, egy jó nő, és jöhet egy kis hetyepetye. Egyszer-kétszer ott maradtak kettesben az irodában, de az ajtó is nyitva volt.

- Ne haragudj Aranka, - szakította félbe  Detti, - de én nem tudom elképzelni, hogy normális, egészséges emberek, akik még szeretik is egymást, megelégszenek a csevegéssel. - Nem biztos, hogy jókedvükben teszik -  mondta Aranka. Kálmán miatt van ez. Magdi panaszkodott, hogy a főnök örökké azt mondja neki, hogy ő Ellit, a feleségét így szereti, meg úgy szereti. Mondtam neki, hogy kérdezd akkor meg,  tőled, mit akar? Azt felelte, nem tudja. Szerintem ez a Kálmán az a valaki, aki a nagy fellángolása mellett nagyon is óvatos. Ő mindenben olyan, mint a romantikus ember, elindul, hű de gyönyörű, holnap meg, jé, még mindig ez a szekfű? Harmadnap már csak megnézi. Ő látta már, hogy néha rendetlen is a Magdi. Szerintem neki csak azért kell, mert olyan típusú ember, aki mellett mindig kell valakinek lenni. Hogy ő legyen a központ, ne hanyagolják el. Legyen az a családja, munkatársa, vagy barátja. Foglalkozzanak vele. Az csak jó, ha ez az illető éppen egy csinos nő.  És különben is ez még nem ad okot a szóbeszédre, legfeljebb annyi, hogy nagyon csípi őt a főnök és kész. Csakhogy Magdi egészen belelovalta magát ebbe a kapcsolatba. Nem állítom, hogy igazgatóné akarna lenni. De neki szexuális problémái is vannak. Henriknek már hetek óta nem kell. Mert annak mindegy, hogy ki az aki lefekszik vele. Magdi is romantikus lélek máskülönben, de néha amikor kijön az irodából, tüzel az arca, lángol a szeme. Azt hiszi sokszor, hogy megtébolyodik. Olyanokat mondott nekem, hogy "azért is bepörgetem, akkor pörgetem be, amikor akarom." De eddig nem ment a dolog. Vagy gyávaságból, vagy isten tudja, miért. A főnök egyszer azt mondta neki, mit képzel, hogyan gondolja ezt a kapcsolatot? Magdi rögtön megfelelt: ugyanúgy, mint mások, hogy viszony. Erre a főnök azt mondta: hogy képzeli? És ha terhes lesz, és a gyereke rá hasonlít? Ilyen primitív dolgok. Isten tudja, hová fejlődik még ez.  Mert Magdi majd megőrül egy gyerekért.

Ekkor Viktor izgalmában leejtette a csőfogó kulcsot, és a nők összenéztek. - Úristen, ez az ember végighallgatta őket.

 

 



Weblap látogatottság számláló:

Mai: 25
Tegnapi: 16
Heti: 45
Havi: 246
Össz.: 49 287

Látogatottság növelés
Oldal: ÍRÁSOK IV. Dr.N.
PÁLFALVI NÁNDOR ÍRÓI VILÁGA - © 2008 - 2024 - ovassengem.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »