PÁLFALVI NÁNDOR ÍRÓI VILÁGA

Ez a honlap azért készült, hogy még több ismeretet nyújtsak magamról, az írói munkámról, világnézetemről, és hazámhoz, honfitársaimhoz való ragaszkodásomról.

 

 

PÁLFALVI  NÁNDOR                                                                     

                           Dr. N.

         (A BESÚGÓ)

                                         Regény

 

                              1-5 FEJEZET

 

                                                    1.

 A nevem: Dr. N.  - kezdte a naplóját. Azt gondolta így lesz jó, ha inkognitóban marad, mert ahányszor csak naplót vezetett a saját nevével, kára származott belőle. Tizennégy éves korában például az anyja hülyére pofozta, mert megtalálta a titkos füzetét, amiben részletesen leírta, hogy nézett ki Ági nagynénje, amikor megleste a fürdőszobában. A melleit és a fanszőrét külön taglalta és azt az élvezetet is amit, a látványtól felajzva, maszturbálása okozott. Nagyobb megaláztatást és erkölcsi kárt idézett elő az a naplója, amelyet már cselédkönyves orvosként vezetett, részint, hogy rögzítse a kórházi tapasztalatait. De leginkább az egészségüggyel való találkozásának pozitív és negatív élményeit. Ezen belül Funk adjunktus úr feleségének izgató hatását és az ő becserkészését, majd zsákmányul ejtését. A leírás egyértelmű volt, és a következmény is.  Egy éjszakai ügyelet során eltűnt a keményfedelű kis füzete. Saci nővér, az a  nimfomániás cafka emelte el,  amíg ő a zuhany alatt újabb akcióra élesztgette magát. A nővér eközben  felöltözött és kisurrant az orvosiból.  Persze az ő naplójával, ami aztán "valahogy" az adjunktus kezébe került, és soha senki nem látta többé. Őt pedig orvoshoz nem méltó, erkölcstelen magatartás vádjával száműzték az ország legtávolabbi kórházába, egy Bürök nevű helyre, ahol a tébécés betegeket, még az első világháborúból itt maradt röntgenkészülékkel vizsgálták. Az érdekes az, hogy nem is érezte ott olyan rosszul magát. Megszállottan készült a tüdőgyógyász szakvizsgára, aztán hirtelen le is higgadt, ahogy letette,  kiváló eredménnyel.

Erre az időre esik első házassága Ilivel, egy stramm, vörös hajú nővérrel. Roland, a fiuk, még meg sem született, amikor sikerült vissza helyeztetnie magát Budapestre. Ezt Kilián doktornő, az Országos Tüdőgyógyintézet referense segítette elő. A helyi  szállodában eltöltött közös éjszakájuk volt az ára. Dr. Kilián Erika az anyja lehetett volna, de ő ezt nem éreztette vele. A nő elvált volt, évek óta egyedül élt, és azon a szállodai keskeny ágyon, szinte szétmarcangolta, fölfalta őt szőröstül, bőröstül. Azt mondta, ilyen férfival még nem találkozott és úgy érzi, nem tudna nélküle élni. Ergo: vele kell utaznia.

Eltartott két hétig mire mindent elintézett Erika. Az állást az Intézetben, mint főorvos, igaz, a tbc-s urológián. Neki semmi kedve nem volt urológusnak lenni, de ez volt az ára, hogy "Büdösbürgözdről" újra civilizált környezetbe kerülhetett. Vörös kis feleségét azért sajnálta ott hagyni. Mondjuk, megtehette volna, hogy magával hozza, de ezt nem lehetett összeegyeztetni az Erikával való új kapcsolatával, és persze a karrierjével. Mert hiszen erről volt szó, és ez adott erőt, hogy leküzdje egy tőle huszonöt évvel idősebb és jócskán elhízott nő iránti viszolygását. Egész nap együtt, és még otthon is éjjel, az asszony lakásában. Ha a tízes számsoron belül osztályozni akarná Ili és Erika nőiességét, a felesége legalább kilencest érdemelne, a főorvos asszony pedig legfeljebb hármast. És mégis kitartott mellette. Valamit, valamiért. Ez volt az elve, és ma is az. Új kapcsolatában három évig helytállt, vagyis egészen addig, amíg az urológus szakorvosi oklevelet is átvehette. De azért annyira gennyes alak nem volt, hogy azonnal véget vetett volna a dolognak. Ámbár suttogtak persze. (Mi az, hogy suttogtak: nyíltan tereferéltek a főorvos asszonnyal való liaisonjáról) És már kínos volt elviselnie hogy selyemfiúként könyveljék el. Azt gondolta, keres másik helyet. Csakhogy Erika a kórházak és tüdőgondozók Országos Felügyelő Bizottságának is tagja volt. Ugyan hol kapott volna orvosi állást, ha a nő betart. A helyzet egyszerűen és hirtelen megoldódott. Erika munkába jövet autóbalesetet szenvedett és azonnal meghalt. Elképesztő, micsoda szerencse volt ez neki.  Az utóbbi időben már minden óvatosságot, pletykát és rosszindulatot figyelmen kívül hagyva, együtt jártak be dolgozni. Vagyis Erika hozta a bogárral, egy piros Volkswagennel, (lényegében ezt az egyet irigyelte tőle) csakhogy azon a reggelen, mint éjszakai ügyeletes, ő még az orvosiban durmolt a heverőn, és csak hét óra előtt öt perccel tápászkodott fel az óracsörgésre,  hogy néhány perc múlva berobogjon szeretett főnöknője és kedvese. Pirospozsgás, dundi arcából gyanakodva fürkészte mindig, vajon, milyen gaztettet követett el az éjjel, nem hentergett-e valamelyik ribanccal, osztályos nővérkéi közül. Féltékeny volt, ő pedig majd meg döglött egy kis újdonságért.  És ezt a vágyat csak fokozta, hogy az osztályon nem volt olyan nő, aki ne érzékeltette volna vele, hogy hagyja a büdös francba ezt az öreg  tyúkot, és keféljen vele. Ettől a félelem  visszatartotta. Erika tudta és akarta is, hogy legyen mitől félnie. Igen sokszor elejtette, beszélgetés vagy akár szeretkezés közben, hogy általa mindent elérhet, de nélküle semmit. És ő ezt el is hitte. Azt gondolta, hogy ha beledöglik is, kitart mellette. A két fia, úgy vele egykorúak, (ügyvéd és fogorvos) ismerték, de igyekeztek elkerülni. Nem tudta, milyen szócsaták, erkölcsi prédikációk hangzottak el amikor távollétében az anyjukkal találkoztak. De látta, hogy Erika ilyenkor, mindig feldúltan érkezett haza. Éjszaka aztán agyonszorongatta, kékre-zöldre markolászta a testét és telekönnyezte a mellkasát.  Irtózott már ettől. Felmerült benne, hogyan is szabadulhatna meg tőle. Gondolt a szökésre, disszidálásra, öngyilkosságra, de legtöbbet a halálára. Nem ő akarta megölni, habár egy-kétszer, ez is felmerült benne. Egy tökéletes gyilkosság terve. Ez a mostani autóbaleset a jóisten, vagy még inkább az ördög műve, gondolta. Egy biztos: megszabadította egy kényszerű és utált köteléktől. Elképesztő volt a kórház magatartása, siratták, sajnálták, elbúcsúztatták, de vele senki sem éreztette, hogy ez az ő halottja is. Néha érzékelt valami vigyorgás félét, megvető pillantásokat.

Egy hónap kellett, hogy Marcsi nővér beosonjon az ügyeletes szobába, és reggelig hancúrozzon vele. A diri osztályos orvosként tovább foglalkoztatta, úgy bánt vele, mint addig. Vagyis átnézett rajta. A viziteken szinte durván beszélt vele, nem volt kíváncsi a kóresethez fűzött beszámolójára. Valahogy már akkor érezte, hogy neki itt kitelt az ideje. Ezért aztán vigyázott is arra, hogy ne adjon támadási felületet senkinek. A kollegák nem panaszkodhattak rá, mert a halál utáni hónapokban szinte mindenki helyett elvállalta az éjszakai ügyeletet.  Ki tudja, milyen színű angyal óvta meg attól, hogy ezalatt semmilyen rendkívüli esemény nem történt. Az új osztályvezető főorvos ismerte, hiszen a diri Dr. Galatát, az adjunktust nevezte ki ideiglenesen. És az úgy is fogadta a megbízást, mint ideiglenest.  De ez egy furcsa ember, jobban érdekli a zene, mint a kórház.  Popzenekara van, ő ugyan még nem hallotta őket. Volt olyan eset, hogy a nagyvizitet is egymaga tartotta. Alapjában véve tetszett is ez neki. Csak gondjai voltak. Nem volt hol laknia. Erika fiai egy hónap türelmi időt adtak, hogy elhordja az irháját és a cuccait. Gyorsan kellett lépnie, albérletet keresni, és meg is próbálta. Végigjárt néhány címet. A frász kerülgette ennyi ocsmány albérleti szoba és undorító főbérlő láttán. Végül is jó passzban volt. A véletlen eléje hozta a megoldást: Magdit. A metrón találkoztak. Könyökével megnyomta kicsit a feszesen duzzadó mellét. Aztán, hogy nem rúgta bokán, és nagy, álmatag szemeivel rá is mosolygott, bátrabban dörgölődzött hozzá. Amikor a Deák téren leszálltak, a nő el akart illanni. Látta ahogy pompás alakjával a buszmegálló felé igyekszik. Neki máshol volt dolga, de elkapta a vadászösztön. Együtt szálltak föl a buszra. Duruzsolni kezdett neki, de először nem válaszolt. Aztán hirtelen elnevette magát. Maga aztán kitartó, mondta. Ő meg: Már a nevemet is tudja? Ezzel a tréfával vette le a lábáról.

Még akkor hazakísérte, Kispestre persze, hova máshova, a munkahelyétől legalább húsz kilométerre. De volt lakása. Másfélszobás,  a József Attila lakótelep egyik panelházának nyolcadik emeletén. Gyerekholmikat látott, meg játékokat. No ez elriasztotta egy kicsit, mert még a maga gyerekével, a negyedik éves Rolanddal sem találkozott. A gyerektartást levonják, de ő nem kíváncsi rájuk. Ők se rá. Ili intézte a válópert, ügyvédi levelezés útján. Neki nem volt fontos, de az férjhez akart menni. Most már nem bánja, mert Erika halálával új lehetőségek nyíltak.  Itt van például ez a Magdi. Eddigi legszebb nője. Egészen oda volt attól, hogy ő orvos. Szerinte még aznap éjjel leírta, hogy Dr. Botár Henrikné. Mert eddigi óvatoskodását mellőzve, már az első órában elárulta neki a nevét. Az igazság az, hogy imponálni akart. Magdi is azonnal elmondta, hogy elvált, mert a férje nem akart gyereket, szerencsére hétvégeken elhozhatja a húga kisfiát, Tomikát, hat éves, őszre megy iskolába. Úgy szereti, mintha a sajátja lenne. Henriket megnyugtatta, amit hallott. Semmi kedve nem volt egy gyerekes anyával bármibe bonyolódni. Mire felmérte őt, a lakását és a lehetőséget, már készítette is a vacsorát, kolbászt sütött tojással, és bora is volt. Kicsit restelkedett, hogy csak úgy beállított oda üres kézzel enni, inni. És ahogy remélte, szeretkezni. Mert ott tartotta éjszakára. Már éjfélkor azt mondta: "Ha tényleg nincs lakásod, lakjál egy ideig nálam". Óvatosan fogalmazott, talán, hogy ne riassza el. De ő nem volt olyan riadozós fajta. Azt mondta, jó. És azóta együtt laknak. Magdi titkárnő egy húsipari vállalatnál, de ahogy olykor a főnökéről beszél, talán több is. Egyelőre ez nem zavarja. Ő is kiveszi a részét az éjszakai örömökből, felváltva majdnem mindegyik nővérkével. Mások tudják, nem tudják, nem érdekli. Jelenleg szabad prédaként  él a női köztudatban.

Mostanában rákapott a női betegekre. Könnyebben ment, mint gondolta. És főleg nagyobb élvezet ezeket elcsábítani, mint egy kitanult osztályos nővért. És talán veszélytelenebb is. Mert először mindig, minden nővér orvost szeretne magának fogni. És a legtöbb orvos ápolónőt vesz el.  Példa az ő esete is. Meg amióta itt van, már hárman mentek orvoshoz férjhez. Az orvos feleségek többségének érettségije sincs. Mintha félnének a kollegák az értelmes nőktől. Őt viszont taszítja a tudálékosságuk. Neki csak arra a bizonyos célra kellenek. Ha úgy adódna, hogy rászáll valamelyikük, veszélybe kerülhetne a karrierje. Őszintén szólva ilyesmitől tartott, amikor ma délelőtt magához rendelte Almási professzor, az igazgató. Eddig, ha tíz szót válthatott vele, talán még a nevét se tudja. Azt mondta:  - Kedves Henrik, közölnöm kell, hogy elválunk egymástól.  - Egy gömbölyű fejű ragyás öregember ez a prof. Már az, hogy a keresztnevén szólította, olyan undorító volt, hogy legszívesebben leköpte volna. Sértette, hogy nem doktornak címezte. Úgy beszélt vele, mint egy betegápolóval. Ő korábban nem ismerte a profot, mert a szegedi egyetemen tanult. Várta, hogy folytassa.  - Maga kérem megszégyenítette az orvosi társadalmat, visszaélt a felettesei bizalmával, meggyalázta a hippokratészi esküt, még ha nem is ez ma nálunk az orvosi fogadalom szövege. - Látta ahogy egyre jobban eltorzul az arca. Meg valami kéjt is látott, kielégülést, hogy ilyeneket mondhat valakinek. Beköpte őt valamelyik riherongy nővér. Mire gondolhatott volna másra. Hát persze, így is volt. A diri egy beteg nőről tudott, "aki éjjel belopódzott az ügyeletes orvosi szobába és csak órák múltán távozott." Juj, de szépen mondta, gondolta utálkozva. Egyszerűen nem remegett, nem izgult, majdnem vidáman bámult a professzor szemébe.  - Nyilvánvalóan, nem malmozni ment oda magához,  - villant rá, megvető tekintete. Érdekes, hogy az erénycsőszök milyen közönségesen tudják magukat kifejezni.  - Ki volt az a beteg nő?  - Dörrent az igazgató hangja. És ekkor ő majdnem elnevette magát. Hisz még azt az egyet sem tudja, holott ő két hónap alatt, négy beteg nővel feküdt le az éjszakai ügyeletei alatt. És a hatvan éves Teri nénin kívül, mind az öt nővérrel.  - Professzor úr, ön félreérti a helyzetet,  - védekezett, csak a szitu kedvéért.  - Egy fenét értem félre!  - Horkant föl az öreg.  - Maga egy amorális, piszkos kis csirkefogó.  És így is fogok bánni magával. Se pro se kontra erről a gusztustalan ügyről többé nem beszélünk. Fegyelmi úton kirúgom, vagy áthelyezéssel  távozik és elfoglalja a megüresedett állást a Pusztamarsi Tüdőgyógyintézetben.  -  Szinte meglepődött, hogy megismétlődnek a dolgok. Pár éve is egy nő miatt üldözték el a világvégére. De hol az isten csudájában van ez a Pusztamars?  - Köszönje meg, kérem, hogy megvetésem és minden késztetésem ellenére, nem továbbítom a káderlapján a véleményemet.  - Állt fel a professzor.  - Ön szálljon magába és szerezze vissza, ha ez még lehetséges, a becsületét. Június elsején köteles jelentkezni, új munkahelyén.

Most május  tizenhetedike volt.

 

                                                    2.

 

A vonatfütty éppen a delet jelezte, amikor a déli gyors megállás nélkül tovarobogott az állomáson. Épp akkor ért oda egy szamaras kocsi, vagy ahogy a faluban hívták, a hektikás fogat. Még két ember volt látható az utcán, egyik, aki  kijött a kocsmából, a másik meg, aki bement. A kocsma is az állomás mellett volt és a Vasúti betérő nevet viselte. Az állomásépület homlokzatán pedig ez állt: PUSZTAMARS.

- A disznóknak? - kérdezte a kocsmából kilépő férfi, a szamaras kocsin ülő embert.  Az nem felelt. -Vagy a hektikásaid is ezt eszik? - bökött röhögve a kocsmás, a szekeret megtöltő kukoricára.

- Majd mindjárt elküldelek a jó anyádba! - mordult rá a szamaras.

- No, no... Viktor! Már viccelődni se szabad?

Mindennapos élcelődés volt ez, részint a mulatság kedvéért, másrészt, mert régóta az a pletyka járta a faluban, hogy a szanatórium igazgatója a disznaival eteti fel a tüdőbetegek  kosztját. Tudta ezt a Viktornak nevezett férfi is, akinek egyébként Dudás Győző volt a neve. De azért mindenki csak Viktornak hívta. Ő volt a Tüdőkórház mindenese: kertész, udvaros, fűtő, betegszállító, kovács, asztalos, vízszerelő, és persze a csacsi gondozója és munkára szoktatója. A kukoricát valóban a disznóknak hozta Bajaitól, a takarmányostól. De már csak két zsákkal. Egy éve még heti hat zsákot hozott. Aztán meghalt Birkás doktor úr, az igazgató. Itt maradt az igazgatóné asszony, az ólakkal és bennük a disznókkal. A férje egy miniszter jövedelmét zsebelte be a hízókból. Az öregasszony sem akart lemondani erről. Viktor nem szerette a disznókat, a szaguk miatt. Ő a faluban lakott a családjával, takaros házban, ahol mindig tisztaság és rend volt. De a disznók körül, hogy lehet rendet tenni, ha az embert nem is ezért fizetik. Hat orvosi lakás áll ott lent a fenyvesek mögötti tisztáson, hátul pedig, alig húsz méterre, disznóólak, kifutóval, és a disznókkal. Amikor tíz éve Dr. Birkás Tihamér átvette a lerobbant Berthold kastélyt, és kibővítették itt a megyei tüdőszanatóriumot, még minden orvosi lakás mögött állt egy-egy disznóól. Aztán az orvosok nem akartak disznót nevelni, de az igazgató úr akart, és az ólakat áthelyeztette az ő kertje végébe. Már csak olyan valaki kellett, aki ért is a sertésekhez. Viktor szerencsétlenségére, őt szemelte ki erre a feladatra. Közben meg is kedvelte ezt a munkát, elvégre nem ő szagolja a disznók bűzét egész nap, és egész éjjel. Az igazgató urat nem zavarta, de a beosztott orvosokat, akik mellette kaptak lakást, annál inkább. Csak éppen szólni nem mertek.  Mert nem voltak ezek rossz lakások. Régen, még a gróf idején, az intéző, a lovászmester, a főgépész és hasonló személyek laktak itt, na meg a grófné egyik szegény rokona. Viktor még gyerekkorából emlékszik erre. A kastélyparkot szerencsére nem nagyon tarolták le a háború után, negyvenöt hold, egy igen szép terület. Félreesik a falutól, de nem túl messze, mindig érezték, ahogy a nyugati széllel elárasztja a falut a jó levegő. Az utóbbi időben azonban a platánillatot el-elnyomja a sertések bűze.

Tulajdonképpen nagy furcsaságok kezdődtek már itt. Birkás igazgató úr halálával megváltozott minden. Az orvosok egymást marják, valamennyi el szándékozik menni, (tán azért, mert mindegyik maga akarna lenni  az igazgató) de nem is felelne meg egyik se. Viktor ezt meg tudja ítélni. Már csak ha a betegeket hallgatja, abból is leszűrheti, hogy a kis Vajda doktoron kívül, egyikben sem bíznak. De az meg börtönviselt, elütött valakit és két évet ült cserbenhagyásért. Sajnos, majd minden hónapban van itt is egy halál. A tüdővész szörnyű betegség. Viktort a felesége be se engedi addig a házba, amíg le nem hajt egy kupica kisüstit. Az a hiedelem a faluban, hogy a tüdőbacilust megöli a pálinka. Viktor persze tudja, hogy ez nem így van, de elfogadja a többiek véleményét, már csak az ital kedvéért is.

Nem véletlen ám, hogy a faluból rajta kívül sokáig egyetlen ember sem jelentkezett ide a szanatóriumba munkára. Egy nővér, szakácsnő, vagy takarító, senki. Csak három-négy éve jött Pusztamarsról a konyhára Bősze Bea, takarítani meg Gellén Sári és Gyuk Mariann. A karbantartókhoz is csak utánuk jelentkezett Szekér Balázs, meg Dúró Albert. De őt aztán a portára tették. Azelőtt mind a szomszéd községekből jöttek ide dolgozni, Dimányból, Hudásziból, meg Kisfülöpről. A nővéreknek öt éve még nővérszállás is épült, nyolc szobával, zuhanyzóval és teakonyhával. Melléje meg egy nagyon takaros orvosi lakás, hogyha még jönni akarna valaki. De azóta ez üresen áll.

Most a nagy hercehurca amiatt van, hogy a megyei tüdőgondozó főigazgatójára bízták mellékállásban  ezt a szanatóriumot. Dr. Károlyi Kálmán.  Igen jó ember, ahogy Viktor tapasztalja. Az küldi ide a betegeket. Ő szűri ki őket az egészségesek közül, és ha baj van, sipirc ide. Nem mindegyik akar jönni, de Károlyi főigazgató úr rájuk parancsol, meg aztán meg is ígéri nekik, hogy féléven belül meggyógyulnak. De nem tud mindenik meggyógyulni. Mert fegyelmezetlenek, ki-kiszökdösnek a kocsmába, meg haza, és még betegebben hozzák őket vissza. Itt meg fújják a füstöt, pedig ezeknek a hektikásoknak nem is volna szabad cigarettázni. Sok baj van itten. Amíg  Birkás igazgató úr élt, lazábban mentek a dolgok. Még kijelölt dohányzóhelyük is volt. Károlyi főigazgató úr a felettese volt a szanatóriumi igazgatónak, kijárt ide ellenőrizni. Veszekedtek. Az utóbbi időben már olyanokat mondott az itteni igazgató Károlyi doktor úrnak, hogy tessék! Jöjjön ő ide, majd meglátja, mi a fenét tud a gyakorlatban elérni. Volt itten Károlyi főigazgató úrnak egy gúnyneve is. Viktor hallotta, amikor az öreg Birkás doktor röhögve mondta a feleségének, hogy Lenkém,  csinálj valami jó disznótorost, mert megint kijön szimatolni a tanyadoktor. Tanyadoktornak hívta, mert Károlyi főigazgató úr még a tanyákra is kiment, hogy kiszűrje az egészségesek közül a tüdőbetegeket. Viktor tiszteli ezért, és örül, hogy egyre többet jön ide. Azt mondják, végképpen ő lesz itt most már az igazgató.

 

                                                  3.

 

Dr. Károlyi Kálmán, a Megyei Tüdőgondozó Intézet főigazgatója, a Pusztamarsi Tüdőszanatórium irodájában ült. Az igazgatói székben, amely, a megítélése szerint, éppen úgy megilleti, mint a másik, a megyei székhelyen lévő Tüdőgondozó Intézeté. Jelenleg ezt a két igazgatói funkciót tölti be, megyei megbízással. A jelenleg szócska némi keserűséget jelez, mert éppen ma tudta meg, hogy ez az állapot, amit az előző igazgató halála előidézett, nem tartható. A megyében megszüntetik a kettős, illetve a mellékállásokat. Végiggondolta, hogy az általa ismert tisztségviselők közül, főosztályvezetőtől-főigazgatóig, kinek milyen másodállása van. Senkit nem tudott olyat, aki az ő eddigi beosztásához hasonlóan, csak egyetlen munkahely után húzna járandóságot. Csakhogy az ő számára ennek a szanatóriumnak az igazgatása, nem  egyszerűen plusz jövedelemforrást jelent. Felajánlotta, hogy minden díjazás nélkül is elvállalja. Nem valami jótékonyságból vagy rangkórság miatt, hanem mert nem szeretné, ha az eddigi munkájának minden eredménye, semmibe veszne. Micsoda megnyugvás van ma ebben az országban, lelkesedés, nagy szavak. Miniszterek dicsőségét röppenti magasba egy ilyen mondat: "Felszámoltuk a gümőkórt."

Amikor ő 1948-ban, huszonhat évesen, frissen képesített tüdőgyógyászként, először  szembesült a tuberkulózis rettenetével, nem menekült el, nem hátrált meg, ahogy sok kollegája. Azt mondta, szembeszáll ezzel a rémmel. Ami a gyakorlatban úgy jelentkezett, mint harákoló öregember és bacilust ürítő szoptatós anya, mint gümőkórral fertőzött csontsovány gyerekek és örökké temető falusi családok. Mert járvánnyá súlyosodott már a fertőzésveszély. Azóta összegyűltek a régi és az új adatok. A régebbiekből például az,  hogy 1938-ban Magyarországon harmincnégy percenként meghalt egy ember tuberkulózisban. Amikor ő ebben a megyében átvette a Tüdőgondozót, az két kis szobából állt, egy harmincéves röntgenkészülékkel, és egy olyan lerobbant röntgenautóval, ami három megye területén dolgozott egész évben. Hamar kiderült, hogy nem örülnek neki a megyeiek. Mert egy hónapos itt tartózkodása után már világosan látta, hogy nem annyi a tüdőbeteg, mint amennyiről tudnak. Megszerezte egy hónapra azt az egyetlen röntgenautót, és befészkelte magát Burányba, egy  háromezer lelkes faluba. Nehéz volt elérni, hogy a községi tanács felszólítására beálljanak az emberek a röntgenernyő elé derékig vetkőzve, utána meg azt hallják, hogy néném, bátyám, maga súlyos tüdőbeteg. Négy hét alatt három faluba jutott el a röntgenkocsival és megállapította, hogy az ott megjelentek majdnem felénél, kimutatható a tuberculosis activitus. Mind fertőzöttek voltak és maguk is fertőztek. Ezeket az adatokat írásban jelentette a megyei  egészségügyi osztálynak, és azonnal javaslatot is tett öt mozgó szűrőszolgálat beszerzésére. Nem számított rá, hogy ezek majd megrémülnek attól, hogy hirtelen ennyit romlik itt az egészségügyi statisztika. Rögtön veszélybe került az állása is. Csak az akkori megyei elnök közbelépése mentette meg, mert annak az apját is súlyos tüdőbetegnek találta. Két hónap se kellett, és beszerezte a megyei tanács az öt mozgó szűrőállomást, meg melléje két stabil szolgálatot. Szabadkezet kapott a megye lakosságának alapos megvizsgálására. Évek kellettek hozzá, amíg azt a háromszázezer embert sikerült behívni a tüdőszűrő ernyők elé. Százával fedezték fel a fertőzötteket. Hat városban kibővítették, és a tömeges vizsgálatokra alkalmassá tették a tüdőgondozókat. Mindenáron el akarta érni, hogy kötelezővé tegyék a tüdőszűrést.

Itt az asztal fölött, a falon, láthatta azt a táblát, ami pontosan megmutatta a gümőkór elleni küzdelem állomásait. Az első grafikonon még az állt, hogy 1958 előtt tizenötezer tüdőszűrés volt a megyében, 1960-ban pedig elérte a háromszázezret. És ez meghozta az eredményt, mert addig a megye összes táppénzes betegeinek még harminchárom  százaléka volt tbc miatt betegállományban,  öt év múlva már csak három százalék. És mindössze kétszázötven új megbetegedést fedeztek fel, amiből négy volt a gyermek.

Érezte, hogy a mindenki által unt statisztika adatait ismételgeti. Előadást tart, magamagának. De  hiszen mostanában, a gyógyítás helyett, ebből állt az ő orvosi tevékenysége: szimpóziumok, konferenciák, továbbképzések. Pedig gyakorló orvos akart lenni. Az a hősi idő azonban, amikor szélben, fagyban járta a falvakat, a tanyákat, hogy felfedezze, és utána meggyógyítsa a tüdőbetegeket, alapjában véve már csak emlék. Úgy van, ahogy a miniszterek zengik: "Felszámoltuk a gümőkórt."

Károlyi Kálmán doktor tudja, hogy ehhez a győzelemhez, mivel járult hozzá. Hogy minden idejét, tudását ennek a célnak szentelte. Megszállottként dolgozott. Soha elismerést nem várt, és nagyon nem is kapott. Még sajnálatot is alig, amikor a vörösvértest állománya két és fél millióra zuhant a röntgensugártól, és már a maga életéért is harcolnia kellett. De akkor is az volt a legnagyobb bánata, hogy hosszú ideig közelítenie sem szabad a röntgenkészülékhez.  Neki, aki tízezreket állított a röntgenernyő elé, és lőtte magára a felvételeket. De erős lélekkel meggyógyult. Igaz, évek kellettek hozzá. Tudta, hogy közel jutott a halálhoz, mégis dolgozni akart. Egyik hosszú magányos estéjén, ahogy ez már szokásává vált, orvosi folyóiratot olvasgatott, és  talált egy külföldi cikket, amelyben azt írta a szerző, hogy egy gyereknél negatív volt a tuberculin reagálása, és négy hónappal később, ez az oltás kivirágzott.  Tehát ahogy pozitívvá lett a gyerek, az a régi oltás is pozitívvá vált. Ez egy véletlen. Ő is látott már ilyet egy-kettőt. Mégis, ahogy ott olvasott, felmerült benne a gondolat, hogy egy új módszert kellene bevezetni. A gyereknek nem BCG oltást adni, hanem egy olyan tuberculint, ami a fertőzést jelzi, az oltás helye megduzzad, megpirosodik, mutatja, hogy most esem át a fertőzésen. És miután az allergiás bázis elég hamar következik be, a baktériumnak a szervezetbe jutása után rögtön lehet kezelni őt izoniciddel, ezzel az olcsó, de gyakorlatilag a jelenlegi legjobb szerrel. És a gyereket teljesen baktérium mentessé lehet tenni, meg lehet gyógyítani. Milyen óriási szerepe volna ennek a világ elmaradott vidékein. Mert egy Közép-Kelet-afrikai országban, ahol van sámán, varázsló vagy törzsfőnök, ha a gyereket beoltják, és ez megpirosodik, akkor közülük bármelyik a gyerek szájába adná a pirulát máris.  Mert fel lennének világosítva, hogy ha a szúrás helye piros lesz, akkor ezzel a fehér tablettával meg lehet gyógyítani. Oda nem jutnak el röntgen készülékkel. Képtelenség az, hogy ilyen helyen röntgen apparátussal szűréseket csináljanak, ez a módszer viszont nagyon egyszerűen alkalmazható. És akkor eszébe jutott, vagy inkább csak fantáziált róla, hogy ugyanezzel a metódussal valamennyi súlyos fertőzés, még időben felismerhető lenne, és meg lehetne akadályozni a pusztító járványokat. Elsősorban persze a tbc-fertőzés veszélye foglalkoztatta, ezzel akart szembeszállni. Tudta, hogy ez a megoldás az ötvenes évekbeli magyar állapothoz képes, olyan volna a gyógyászatban, mint annak idején Szent-Györgyi Albert felfedezése, a C vitamin. Nem a maga lehetséges sikerére gondolt, hiszen a BCG óriási nagyságrendben szerepel az irodalomban, s most jön ez a Károlyi Kálmán, és azt mondja, felejtsük el a BCG oltást, csináljuk azt, amit én ajánlok.  Maga is képtelenségnek találta az ötletet. De aztán egyre inkább eluralkodott benne a szándék, hogy ő megpróbálja. És megszületett egy gondolat, egy kis foszlány az elképzelésből, de inkább csak a reményből, hogy lehetséges volna egy oltásra alkalmas és tartós hatású készítmény létrehozása, ami semmi másra nem reagál, csak arra a furcsa, pálca szerű baktériumra, a gümőkór okozójára. Mindjárt felmerült benne az ötlet, hogy ezt az elképzelést először a szarvasmarha gümőkór mentesítésénél kellene használni. A humán és a bovin tbc összefüggéseit kutatni. Vizsgálni a fertőzött tej veszélyét az emberre. Hónapok múltán már az is kiderült, hogy az elgondolás megvalósítható. Akkor már több gazdaság vezetőjével  volt baráti viszonyban, állatorvosokkal akik örömmel kaptak a gondolaton. Hiszen alig sikerült egy-két helyen tartósan tbc-mentes tehénállományt összeállítani.  Lázas időszak volt ez, hasonló ahhoz, amikor először találkozott a lakosság tragikusan magas  fertőzöttségével. Most a tömeges szűrések és gyógyulások idején, egy újabb lehetőség nyílt a fertőzés forrásainak minimumra csökkentésére. Mert hiába harsogták a politikusok, hogy végleg elbántunk a gümőkórral, ő biztos volt benne, hogy amiként a nagy járványok: a pestis, a kolera, a lepra újra és újra támadnak, úgy a tbc is felbukkan majd. Már az első időben úgy képzelte, hogy a nem fertőzött szarvasmarhák nyakbőrébe befecskendezi az ő készítményét, amely helyben maradna mindaddig, amíg nem észleli a tbc-fertőzést. De akkor jelezne, begyulladna, és ezzel figyelmeztetné az állatgondozót, hogy baj van,  közbe kell lépni. Kivinni ezt a fertőzött állatot az egészségesek közül, elkülöníteni és gyógyítani. A burányi termelőszövetkezet a rendelkezésére bocsátott egy száz férőhelyes negatív állományú tehénistállót. Néhány hónap multával aztán, amikor az első fertőzést valóban kimutatta ez az eljárás, határtalan volt itt a szakemberek lelkesedése. Az oltás helye hatalmasra duzzadt, és a laboratóriumi vizsgálat igazolta, hogy az állat valóban megfertőződött tbc-vel. Ezt az első esetet újabbak követték. De már több gazdaságban, mert ahogy a környéken híre ment, mások is részt akartak venni a kísérletben. A barátai noszogatták, hogy felfedezését jelentse be a Találmányi Hivatalnak. Ő még dolgozni akart ezen, tapasztalatokat gyűjteni, de végül mégis benyújtotta "Eljárás állatok, főként szarvasmarhák gümőkóros fertőződésének kimutatására, valamint ehhez való tartós hatású készítmény előállítására." címmel.

Védelembe helyezte hát elgondolásának és eddigi tapasztalatainak részletes leírását. Az igaz, hogy a szabadalmat csak három év eltelte után lajstromozta a Találmányi Hivatal. De hozhatott volna sikert is, elismerést, és a szükséges támogatást a további kísérletezéshez, csak az irigység és a közöny, mint annyi más nagyszerű gondolattal, ezzel is elbánt. A Földművelési Minisztériumban felhorkantak a féltékenységtől, hogy mi köze egy humánorvosnak az állategészséghez. Különben is, ugyanezzel    az elvvel folytat már kutatást egy tudományos csoport. Az Egészségügyi Minisztériumban hasonlóképp járt, mert Sujtos Mihály miniszterhelyettes, akinek most pártfogolnia kellett volna ezt a találmányt, néhány éve, éppen az ő tüdőgondozói munkájának az eredményeit használta fel a kandidátusi disszertációjához. Hivatkozott rá, de a professzorok visszadobták, hogy nincs benne saját, egyéni munka. Akkor csinált egy kis nyomtatott kivonatot és abban már úgy szerepel, hogy a disszertáns legfőbb tudományos munkája. Pedig mindent ő csinált, ezt Sujtos jól tudja. Azóta gyűlöli ez az ember.  Most is megérkezett a hivatalos levél, hogy a minisztérium egy ilyen átgondolatlan kísérletezést nem támogat. Egyúttal megtiltották a gazdaságoknak is, hogy foglalkozzanak vele. Ráadásul kinevezték Sujtost miniszterhelyettessé. Így aztán nem csodálkozhat, hogy mennyi akadályba ütközik. Egyre jobban foglalkoztatja ez mostanában, mert valahogy persona non gratanak érzi itt magát, ahol tizenöt küzdelmes évet lehúzott, és ahogy pár éve a megyei lapban írták róla: "A nullából százat csinált."

Hallotta, hogy csöng a telefon, de sokára vette föl. Na végre, szólt a kagylóba egy ideges női hang.  Őt keresték az Országos Tüdőgyógyintézetből. A titkárnő szerint már egy órája próbálja elérni. Mindjárt bocsánatot is kért a türelmetlenségéért. Ismerte jól, hisz gyakorta járt ott, éppen Almási professzornál, aki barátjaként kezelte őt.

Szervusz Kálmánkám  - szólt a telefonba a professzor - hogy vagy, hogy vagy?  - Tíz perc udvariassági duma kezdődött, családról, munkáról, egészségről. Szóba került még a miniszterhelyettes is.  - Remélem, nem piszkál mostanában az a sújtólég?  - nevetett a professzor, aki bizottsági tag volt mikor visszadobták Sujtos doktor disszertációját. Azóta néhányan maguk között  sújtólég becenéven emlegetik a miniszterhelyettest.  - Nem, mostanában nem  - tiltakozott Károlyi doktor.  - Ha csak majd most nem köp bele a levesembe, mert mégis azt a megoldást választom, hogy lemondok a tüdőgondozóról és ezt a szanatóriumot veszem át. Nagy lehetőségeket látok a fejlesztésre.

- Te nem tagadod meg magad, Kálmán  - nevetett a professzor.  - Egyébként örülök, hogy egy kicsit azért rám is hallgattál, de az elképzelésedhez sok minden kell. Elsősorban emberek, egy-két jó orvos. Tudod, mit, én ajánlhatok neked egyet.  Kisebb női kalamajka miatt muszáj elküldenem, de szakmailag  kifogástalan, most is a tbc-s urológia  terhét hordja a vállán, mióta  Kilián Erika balesetben meghalt. Különben ő hozta ide. Botár Henriknek hívják. Meg fogom bánni, hogy elküldtem. Na, többet erről nem mondok. Ha kell, a tiéd.

- Már holnap küldheted  - mondta Károlyi.

- No, no! Ne légy ilyen mohó  - vihorászott a professzor.   - Legkorábban június elsején megkapod. Azért ügyelj rá, és neveld meg.

                                            

                                    

 

                                                   4.

 

Nem ettem meszet, hogy falura menjek, azt mondja Magdi. A probléma csak az, hogy ő teljesen egyet is ért vele. Csakhogy neki el kell mennie. És már két hét sincs hátra. Itt az Intézetben azt tudják, hogy Botár Henriket áthelyezte a prof. egy vidéki szanatóriumba. Egyesek sajnálják, mások irigykednek. Még azt is rebesgetik, hogy adjunktus lesz. Ez persze kész röhej lenne. Bár Molnár Karcsi azt hallotta,  hogy az a tökhülye Sujtos Misi, a kollégiumi szobatársuk, most főorvos Baranya megyében. Csak az a nagyfejes apja tudhatja, hogyan volt képes átcsúszni a második évfolyam vizsgáin. Ezer nevet sem jegyzett meg az anatómiából. Van ilyen is, ő tudja. Van aki protekcióval, van aki a nők szívén át jut előre. Vagy még lejjebb, ahogy az ő példája is mutatja. Eddig jó volt az arány: egy visszacsúszás, egy előrebukás. Ez a mostani csak is az utóbbi ismétlése lehet. Előrebukás ez testvér, vigasztalgatja magát. Mert megtörténhetett volna az is, hogy a diri, ez a ragyásképű disznó, eltanácsolja a pályáról. Nem is tudja, nem az volna-e a jobb. Hát akar ő orvos lenni? Szegény apja szerette volna, ha ügyvéd lesz, mint ő. De az orvosira jelentkezett Piroska miatt. Persze már a gólyabálon sikerült elfelejtenie még a nevét is, akkora volt ott a kísértés. Micsoda pompás pipik! Annyi medika közt már mindenképpen érdemes volt  medikusnak lenni. De tetszett is, hogy olyan könnyen tanult, és hogy a Harcsa vendéglőben már az elsősöket is így fogadta a pincér: "A szokásosat, doktor úr?" Azt gondolta jó, hát akkor orvos lesz. Apját nagyon meglepte ez a jó előmenetele. Szegény feje belekeveredett egy csalásba. Két évet kapott. Szegeden töltötte le. Majdnem a kollégiumuk szomszédságában. És egyszer sem látogatta meg. Neki nyilvánosan meg kellett tagadnia az apját. Anyját sírba vitte a szégyen, hogy még a házukat is elárvereztette a bíróság. A nővérét ott hagyta a férje. Szegény Marica, most egy bunkóval él, az osztrák határnál. Öt éve nem látta, amióta az apját is eltemették. Azt is mondhatná, hogy olyan egyedül van, mint az ujja. Talán ezért is kereste mindig a nőknél a vigasztalást. Na tessék! Ha akarja meg tudja magyarázni a dolgokat. Kedvenc írója Stendhal, aki igen sokat elmélkedett a szerelemről, lényegében négy féle szerelmet különböztetett meg: a szenvedély szerelmét, a jó ízlés szerelmét, a testi szerelmet, és a hiúság szerelmét. Ő ezt összevonná egy közös név alá, ahogy Nagy Endre tette a Szerelmesek kalauzában: szerelem időtöltésből. Ez a jellemző őrá. Mert nem érinti meg a mély érzelem. A nő neki szórakozás és élvezet tárgya. Bár ez ellent mond a mostani ragaszkodásának Magdihoz. De egyszerűen nem tudja elképzelni, hogy nélküle foglalja el új állását Pusztamarson.  Nem igen érti magát. De valahogy az a rövid idő, amit együtt töltöttek, kényelmes  és szórakoztató volt. S ami a legfontosabb, ez nő,  mint szerelmi tényező, elnyerte tőle a tízes pontot. Ráadásul végig szabadnak érzi magát. Nem kérdez, nem féltékenykedik, felnéz rá, mint kedvére való férfira, aki szellemileg magasan felette áll. Nem mondja, hogy butuska, de jobb, ha a természet- tudományokról egyáltalán nem beszélgetnek.

Nagyon meglepődött, amikor bejelentette neki, hogy utazunk, szívem.  - Már ki, és hová?  - csodálkozott. - Mondta, hogy Pusztamarsra.  - Hát az meg hol a csudában van?  - Magyarországon, kedvesem. És van ott egy gyönyörű tüdőszanatórium, ahol Botár doktor bácsit, hófehér ruhás szűzlányok koszorúja várja  - Az tetszene neked, te gazfickó  - nevetett. Aztán meg hirtelen azt mondta:  - Nem ettem meszet, hogy falura menjek. - Nem lepte meg a tiltakozása, azt viszont egyértelművé tette, hogy mindenüvé máshová elmenne vele. Azt mondta:  - Nem is vagyunk házasok!  - Azok még lehetünk,  - nyugtatta meg.  - És mi lesz a lakásommal?  - Itt marad drágám, a jobb időkre, vagy ha menekülni kényszerülünk, jó lesz búvóhelynek.  - Ne marháskodj Henrik. Ezek komoly dolgok.  - Én is komolyan beszélek, édesem. Nem tapasztalod, mennyi itt a véletlen? Például, ha csak azt veszem, hogy mi ketten találkoztunk.  - Jaj, drágám, mostanában ez volt a legcsodálatosabb véletlen az életemben.  - Ilyeneket mondott neki Magdi. Annyit be kell vallania azért, hogy ez megbizsergette.  - Mikor kell odamenned?  -  Kérdezte.  -  Mennünk!  - Hangsúlyozta ki azon a hangon, amivel el szokta kábítani a nőket. Ez rutin kérdése. Az meg van.  - Tudod mit, először menj le egyedül, nézz körül, és ha úgy gondolod, hogy érdemes, utánad megyek.  - Ennél kedvére valóbb ajánlatot nem is tehetett volna.  Mindjárt mondta, hogy majd én érted jövök, amit Magdi egy puszival díjazott. Arra gondolt, hogy jó is, ha pár napot eltölt ott egyedül. Részint kitapasztalja a körülményeket, lakás, munkahely, koszt stb. És a környék adottságai, valamint a legközelebbi város, és annak a színvonala. De legfőképpen a főnök, a kollegák, és a női nem viszonyulása egy újonnan érkezett daliához. Ez utóbbi persze csak vicc, de azért ez foglalkoztatja a legkomolyabban. Úgy gondolta, hogy néhány napot ellop a hátralévő két hetéből, a szabadsága terhére.  Egyszóval, holnap utazik.

                                                       *                                           

Tudta, hogy a gyorsvonat, amin ül, csak átszáguld Pusztamarson, és Dobrokról, a megyeszékhelyről kell vissza bumliznia huszonöt kilométert a vicinálison. Mindenesetre jelezte az érkezését telefonon. Az igazgató nem is volt ott, egy Bokor nevű palival beszélt, azt mondta, ő a gazdasági igazgató. És még azt is mondta, hogy kiküldi a fogatot eléje a tízórás dobroki személyhez. Nem is lehet ez olyan idétlen hely. Különben egyáltalán nem izgul. Talán mert az a bizonyos első száműzetése Bürökön, lényegében szerencsésen végződött. Igaz, hogy majdnem a világvégén él egy gyereke. Mi a fene jött rá, hogy éppen most jut eszébe Roland, akit sosem látott, és az is lehet, hogy nem is fog. Az a lotyó anyja küldött egy fényképet neki, de csak a tartásdíj kicsikarása miatt. Meg is írta: "Nézd csak meg jól a fiadat. Hetenként tíz centit nő. Mit képzelsz, miből vegyem én meg azt a rengeteg holmit."  Való igaz, addig fel se merült benne, hogy valamivel hozzá kéne járulnia a gyerek neveléséhez. Most, hogy Ili féléve elvált tőle, a bíróság egyszerűen megszavazta a fizetése huszonöt százalékát. Még két ilyen eset, aztán nem marad semmije. Tegnap egészen megrémült magától, amikor Magdi ügyes kis mondatára, hogy nem is vagyunk házasok, a spontán válasza az volt, hogy azok még lehetünk. Egy gyereke már van, de nem hiányzik. Tán nem is szereti a gyerekeket. Ha most eszébe jut, hogy majdnem gyerekorvos lett Piroska hatására.  Persze nem lett volna belőle jó gyerekorvos, mert soha nem vonzották a gyerekek. Magdi  viszont soha nem  mulasztotta el, hogy ne rajongva emlegesse bárkinek a gyerekét, de legfőképpen a húgáét, Tomikát. Aki tényleg helyes kölyök, igaz csak egyszer találkozott vele. Nyurga kis srác, átlátszó bőrrel. Szerinte vérszegény. Ezt mondta is Magdinak, aki erre agyon szeretgette a kisfút, és gügyögött, mint egy csecsemőnek, hogy kereszt mama majd felerősíti Tomikát.

A fenébe, már egy órája utazunk, nézett az órájára. Ez az ütemes csattogás elálmosította. Minden amit itt végig gondolt, olyan volt,  mintha álmot látna, aminek maga is szereplőjévé vált. Akarná is, nem is ezt a kapcsolatot. A biztonságot, amit nyújthat, csak átmenetinek érzi.  Ismeri magát. Képtelenségnek tartja, hogy ő egy nőhöz hűséges legyen. A szabad és bohém élethez azonban hiányoznak a körülményei. Valami stabilabb állás és lakhely kellene ehhez. Egy villa, vagy legalább egy saját lakás, és előre menetellel bíztató pozíció. Ez a mostani útja olyan furcsának tűnik, mintha nem is vele történne meg. Nézi az utasokat, a fülkében hárman ülnek még, egy idős házaspár, meg valami vigéc féle férfi. Legalábbis először ezt gondolta. Aztán kiderült, hogy színész, a dobroki színházban. Talján Tamás. Sose halotta. Most éppen a Marica grófnőt adják. Meghívta ma estére, azt mondja, leadja a pénztárba a nevét.  Az biztos, hogy ma nem mehet el.  De azért nem mindegy, hogy huszonöt kilométerre mégis valami kultúrát talál az ember. Szegeden hat éven át minden darabot látott, és a szabadtéri játékokat is. Pesten a három év alatt Erikával háromszor voltak az Operában, meg egy Csajkovszkij esten.  Őt zsenírozta, hogy egy olyan öreg nővel mutatkozzon. Magdi viszont szarik a színházra, csak a tévét bámulja, meg krimit olvas. De tud főzni és tud kedvesnek lenni. És az se mindegy, hogy fővárosi lakása van.

Hűha, ez már Dobrok! Látja az állomás nevét. Egy pillanatig azt gondolta, hogy  Bürökön van. Ezek az állomások mind egyformák. Meg úgy látszik a vidéki városok is. Egy kietlen randa térség a vasútállomás előtt, gömbösre stuccolt satnya akácokkal. Egy hosszú, dögunalmas utca. Biciklisek. Háttérben egy betonfal, panelházakból, köztük a  toronyháznak titulált tízemeletes. Ha vannak is szebb részei Dobroknak, ma nem láthatja meg, mert tíz perc múlva indul a személyvonat Pusztamars felé.

                                                     *

Hát az egy világi cirkusz volt ahogy megérkezett. Az a szamaras kocsi, ott az állomás előtt, röhögésre késztette. Nem tudhatta akkor még, hogy ez lesz az a bizonyos fogat, amit a gazdasági igazgató eléje küld. De más kocsi nem lévén az egész környéken, kezdte sejteni, hogy ez bizony őt várja. Az utasok közül az a néhány asszony meg férfi, már elvonult, barátságosan köszöngetve a szamarasnak. Az egyik asszony odakiáltott neki: "Viktor, ahun van a doktorod." Szóval ez is egy olyan hely! Mindenki tud mindent. A szamaras kordé mellől kiáltozni kezdett az a szikár ember, akit Viktornak szólítottak: "Doktor úr, ide, ide! Önért jöttem." Na, van itt kultúra, gondolta, és a nevetéssel küszködve, odament hozzá, kezet fogtak, majd felpattant a kocsisülésre, és azt mondta:  - Na akkor induljunk, Viktor!

Körülbelül tíz percig tarthatott ez a mókás utazás, amíg célhoz ért a csacsifogat.

A szanatórium neki olyannak tűnt,  mint a keszthelyi kastély, kicsit zsugorítva. A parkban ezek a hatalmas platánok valami biztonságot sugalltak. Már ahogy a díszes kovácsoltvas kapun behajtottak, azt érezte, hogy ez kedvére való hely lesz, valami jó történik itt vele. Beszélgetett ezzel a Viktorral. Azt szűrte le, hogy itt nagy az összevisszaság. Van négy orvos, vagy hetven beteg, hat ápolónő, és egy félállású diri. "Ki van ám takarítva az orvosi lakás, csak a bútor hiányzik." Mondta Viktor. Különben rögtön megkérdezte, már ahogy felszállt a kocsira, hogy "tetszik engemet ismerni?  Merthogy tiszta mókázásból mindjárt a nevén szólította.  - Remélem, majd megismerjük egymást  - felelte. Az pedig megígérte, hogy csak szóljon, akármi köll. Barátságos ígéret, azt hiszi élni kell, és élni is fog vele. Már most is  a kedvére tett. Megmutatta azt a bizonyos lakást. Két jókora szoba, hall, fürdő, konyha, minden. El se tudja képzelni, hogy egyszer ő lakjon itt. Igaz, most még egy sámli sincs benne. Úgyhogy felmentek a nővérszállásra.  Kinyitotta neki az egyik üresen álló szoba ajtaját. De mindjárt másik kettő is kinyílt.  Viktor aztán szépen bemutatta ennek a két nővérnek. Az egyikük Anci, egy pikáns arcú kis barna, a másik meg formás szőke, az Ari. Úgy látszik, a nővérség, vonzza az ilyen típusokat. No majd meglátjuk, gondolta,  mi sül ki ebből. A zuhanyozó a folyosó végén volt. Lezuhanyozott, majd visszafelé jövet, megismerkedett egy újabb nővérrel. Azt mondta búgó  hangon, Vera nővér vagyok. És hallotta aztán a hangos vihogást, egyikük szobájából. Majd felbúgott a lemezjátszón Demis Russos. Hát itt egy kis önfegyelemre lesz szüksége. Ezt ugyan mindig megfogadja, de a körülmények...  No evezzünk csendesebb vizekre, gondolta.

A gazdasági igazgató már várta. Egy beesett arcú, félig púpos ember, aki négy jelvényt zsúfolt a  gomblyukába. Azzal fogadta, hogy Károlyi igazgató úr csak délután lesz itt. Ezt már Viktortól is tudta. Azt mondta, ő csak azért szánt rá időt, hogy lássa ki fia borja, és ne érezze olyan idegennek itt magát.  Hát erről lekésett, szerencsére,  morgolódott magában. Mert  talán visszafordul már az állomáson, ha legelőször vele találkozik. Muszáj visszafogni az ellenszenvem, ha itt akarok maradni. Látta, hogy ez egy tudálékos ember, és ingerelte az a primitív pökhendiség, amit mindig megérez, ha egy buta ember, mint a felettese rendelkezik vele. Ez is ahogy azt mondta:  - Holnap reggel maga ide jön az irodámba és megkapja a beosztásához szükséges ruházat, felszerelés lajstromát, meg az ebédjegyeket. A többi dolgot majd közli Károlyi igazgató úr. Különben csak barátian mondom,  szólítsa főigazgató úrnak, merthogy ő az is, az alája beosztott tüdőgondozók miatt.  - És köhögött, hangosan, csúnyán, mint egy tüdőbeteg. Most mi akar ez lenni? Fúrja, lejáratja, vagy éppenséggel nagyon is tiszteli a főnökét? Váratlanul azt mondta: Meghívom az ebédlőbe, ha éhes lenne. Jegye csak elsejétől lesz, ezt most a pénztárban kifizetheti. Na  az ebédlőben aztán megismerkedett a két alorvos kollégával is, de a nevüket nem jegyezte meg. Az étvágya azonban csaknem elment, a menü miatt: zöldségleves és szalontüdő. Soha nem hallotta, hogy egy tüdőszanatórium konyháján pájslit készítettek volna.

Már egy órája firkálgatott a szobájában, fülelt a folyosó felé, de csend volt. Négyre várja az igazgató. Azt gondolta, addig szundíthat egyet.

                                 

                                                        





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 11
Tegnapi: 4
Heti: 25
Havi: 30
Össz.: 35 219

Látogatottság növelés
Oldal: ÍRÁSOK I. Dr.N.
PÁLFALVI NÁNDOR ÍRÓI VILÁGA - © 2008 - 2019 - ovassengem.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »